Irodalom

Boldogasszony Anyánk, Isten Szép Virága,
Óvj minket a harcban, hazánk oltalmára,
Vezess át a poklon, vezess át az éjjen,
Lobogjon a zászlód friss tavaszi szélben.

Engedd, hogy mi legyünk sarudnak sarka,
Mely a kígyó fejét a porba tapossa,
Add, hogy építhessük megromlott hazánkat,
Kérjük, emeljed fel jó magyar fajtánkat.

A bűn zúgó árja tizedeli népünk,
Egy-két emberöltő és örökre végünk,
Mert nem magyar az többé aki hitét vesztve
Eladja a lelkét, más Istent keresve.

Ajánlás:

Valaki ezelőtt írt intést az Őrzőkhöz:
„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”
Az Őrzők nem értették az intést és kihaltak,
elpusztultak, vagy kiirtották őket.
De eljöttek helyükre a Látók, akik
továbbviszik magányos lobogásuk.
Hát ím intést írok a Látóktól a Látóknak,
hogy fajtánk ne pusztuljon ki,
Mert akkor nekem is halnom kell.

Fehér tűzzel keresztelnek
Kegyelmet azt nem ismernek
Ölelésben is csak ölnek
Látói e romlott Földnek.

Útjukon az orkán söpör

Hitetlen korban hit-varázsban élt
a Pesti Srác az égő pesti utcán
nem koszorúért ontotta a vért
a lánctalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
a Corvin-közben harcolókat is
s a Széna téren sziklaszilárd hitbe
kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
az ismeretlen Nemzedék ki állt ott
hol hörgést görgettek az éjszakák

(Szálasi Ferenc emlékére)

Uram, én láttam szörnyű nagy igazad
Nagy Fáklyatűzként ahogy Tenbelőled fakad.
Nem volt vérrel megtelt, nem volt ömlő könnyű,
Épp ezért volt talán olyannyira szörnyű.
S bár majdnem megvakultam, nem féltem a lángtól,
Szemem világára tudtam, Te vigyázol.
De hogy utamra a látás lett a részem,
Adj ahhoz erőt és kitartást is nékem
Legalább Te légy a békességes Isten,
Én békémet eladtam és most már semmim sincsen.
Csak a hitem Benned és boldog fiaimban,
Kik majd fejfámra gyűlnek össze az Egy-Honban,
Kik nem hallják már többé hogy sírnak a holtak,
Ha a hantok mellé térdre leborulnak.
Ha rablelkű atyák neveltek fel volna,

SORAKOZÓ

Harcba hív a kürtszó, újra harcba,
Csendben, még csak
Szívünkben szól a hangja.
Testvér, figyelj! Te is hallhatod

Sorakozóra rongyos magyarok!

Gyorsröptű sólymunk szárnyát kicsavarták,
a földre szegezték,
a sárba taposták,
Szemében a fény már nem lobog

Konduljanak meg a vészharangok!
Nekem is egy kötelet kezembe!
Reszketek, de nem a félelemtől;
Fájdalom és düh habzik szivembe'!

Fájdalom, mert düledék hazámra
Új viharnak közeledtét látom,
És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet,
S szétnézett, mi zaj van a világban?
És a másik oldalára fordult,
S mostan újra aluszik javában.

Kertelni nem tudok, szavaim
ütnek és vágnak. Köszönöm
az Úrnak és ősapámnak,
hogy élek még és énekelek.
Jöhetnek háborúk és zord
telek, ültethetnek börtönbe
vagy tüzes trónra. A kivégzettek
lelke lebeg előttem hosszú sorban.
Elégetett és feldarabolt test legyek:
Koppány és tűz-koronás Dózsa!
Hiszek abban, hogy amióta
csillag és napsugár az ég, a róna,

Oly nagy a sötét
oly sok a miért
csak egy nagy tűz
tehet eleget.

Szórva szikrát
ontva meleget,
űzve őt, őt a
fekete felleget.

Lássátok e felleget!
aljasul szórja
mérgét, oltaná
tüzünket.

Petőfi néz ránk vádlón a múltból
Szemében villám, kezében ostor
S ki a szabadságról álmodott
Most holtában is háborog

Mert hajnalunk már ezer éve késik
Neveinket keresztfákra vésik
Kezeinken még mindig lánc csörög
Zsarnok ül tort álmaink fölött

Ugyanazokra kacsint a holnap
Kik lopják a jelent, átírnak múltat
Gyalázva Istent, Nemzetet, Hazát
Csörgetik verejtékünk aranyát