1939 esőtől áldott tavaszának pünkösdjén zajlottak az utolsó törvényes választások a régi Magyarországon. Régen volt, évtizedek köde takarja az akkori eseményeket és akkori időket, amikor még azt hitte az ország, hogy új fejlődés küszöbén áll s hogy végre mégiscsak megindul a régen várt magyar társadalmi és politikai kibontakozás.
A feszültség ebben az időben kibírhatatlan volt a régi politikai élet öreg veteránjainak. Ők még őrizték volna a múltat, a nagybirtokot az egész országot behálózó bankkapitalizmust, a szolgabírák és főispánok csákmátizmusát és azt a feudális társadalmi rétegződést, amely átnyúlva liberalizmuson és felvilágosodottságon, még mindig a „nagybajuszú mokány nagyurak” vidéki kastélyaiban s a nádort buktató és nádort választó zsidó Fortunátus Imre arannyal telt vasládáiban gyökeredzett. De jaj, az élet haladt tovább és omladozóban voltak az ország köré épített kínai falak. A forradalomtól, mint öncéltól mindig bölcsen irtózó magyar tömegek már megtalálták az utat, mely a jobb jövő felé vezetett volna akkor, ha nem lép közbe a világtörténelem és nem tiporja sárba az országot, s nem küldi bitóra azokat, akik, Bárdossy, Imrédy és Szálasi Ferenc zászlója alatt akarták, hogy a szabad és boldog emberek hazája legyen a Duna-Tisza köze, ahol senkinek ne jusson két szelet kalács addig, amíg száz- és százezreknek még száraz kenyérre sem telik.