A kínai kultúra élethulláma
Írta: Bácskay Bencsik Béla
Kína tulajdonképpeni története akkor kezdődött, amikor már város-államok összességeként, egy közös uralkodó alatt egyesült. Ezt megelőzően törzsek sokasága harcolt egymás ellen és a közös hún ellenség ellen. A törzsek csak alkalmilag szövetkeztek. Később megindult az univerzálódás folyamata és a kínai népcsoportok egy közös uralkodó vezetése alatt szorosabb szövetségben egyesültek. Közös világnézet alakult ki, közös írás, hasonló jellegű alkotások. (Például nagyon szépen megmunkált bronz edények.)
A törzsek szövetsége eleinte laza, inkább vallási, mint politikai
jellegű. Egységük a Sang dinasztia uralkodása alatt (1750 Kr. előtt)
megerősödik, de azután csökken és 1125-ben Kr. előtt forradalom
távolítja el a trónról az utolsó Sang császárt, aki a tartalmukat
vesztett politikai kereteket már csak zsarnoki erőszakkal tudta
fenntartani.
Ezután a Csó-császárok következtek, akik azonban nem tudták
megakadályozni a további individualizálódást. Mindegyik államocska a
saját partikuláris kultúrájához ragaszkodott. Az utolsó Csó-császárok
alatt mind lazább lett Kína egysége és a Kr. előtti VIII. századtól
többezer kis államocskára bomlott fel és körülbelül négyszáz évig nem
állt helyre a birodalom egysége.
Azonban az univerzálódás folyamata a Kr. előtti VI. századtól ismét elkezdődött, mind nagyobb államszervezetek alakultak ki, amelyek közül végül is a Hoang-ho völgyének uralkodói, a Cin királyok szerezték meg a birodalom feletti uralmat. Az első egyetemes császár, Si Hvang eredményesen küzdött a politikai és világnézeti széthúzás ellen. Erős, egységes állam és univerzalisztikus kultúra alakult ki. Mint minden univerzalisztikus fellendülésének idején, nagyszabású építkezések indultak meg (pl. a Kínai fal).
Kína társadalma a Kr. előtti VI. században már kialakult. Négy osztályra rétegződött, a mandarinok, a földművelők, a mesteremberek és a kereskedők osztályára. A társadalmi osztályok nem különültek el élesen egymástól. A mandarinok alkották az uralkodó hivatalnoki osztályt, de a hivatalnoki méltóság nem öröklődött, hanem azt csak bizonyos tanulmányok alapján lehetett elnyerni. Aki az előírt vizsgákon megfelelt, mandarin lett, akármilyen társadalmi osztályból származott is.
Az iskolákban a leendő mandarinokat az irodalom ismeretére, szertartástanra, zenére, történelemre és matematikára oktatták. Konfucse idejében lovasoknak és íjászoknak is kiképezték őket. Mint már említettük, a kínai kultúra az utolsó Csó-császárok alatt nagy mértékben individualisztikussá vált. Az emberek bizalmatlanok, kiábrándultak voltak, a közösségi szellem kihaltnak látszott. E korszaknak viruló individualisztikus művészete volt. A bronzedények domborművű alakjai nagy mértékben realisztikus látásmódról tesznek tanúságot. A kulturális bomlás Lao Cse idejében érte el mélypontját. E bölcselő alakja bizonyos tekintetben Sokrateshez hasonlít. Az individualista morálnak, a kételkedésnek, a sztoikus életmódnak, a békés nemtörődömségnek volt a tanítója. Ilyen tanítások követése azonban a társadalom bomlásához, anarchiához vezet. E kornak a közös szellemiség, fontosságát felismerő írói kétségbeesve ostorozzák a korukban elterjedt önzést, erkölcstelenséget és általános bizalmatlanságot. Közöttük a legkiemelkedőbb gondolkodó Konfucse, akinek mindinkább elterjedő hatása nyomán Kína kultúrájának egy új univerzálódása indul meg.
Konfucse a Sokratesre emlékeztető s nála 55 évvel idősebb Lao Cse-vel
ellentétben Platonhoz hasonlít. Éppen úgy, mint ahogy Platon korának
individualizmusával szemben egy univerzalisztikus eszmevilág hirdetője
volt és egy görög állam uralkodóját univerzalisztikus rend-állam
megszervezésére igyekezett rávenni, Konfucse is bejárta a kínai
államokat, hogy az uralkodókat egy ilyen univerzalisztikus állam
megszervezésére rábeszélje. A magányos, önző individualisztikus élettel
szemben a közösségért való életet tartja helyesnek. „Kivel közösködjem,
ha nem szenvedő embertársaimmal? A zűrzavar, amely körülvesz, kívánja
erőmet. Ha igaz törvények uralkodnának a birodalomban, nem volna
szükség arra, hogy állapotán változtatni igyekezzünk.”20
Konfucse elítélte az újdonságokat hajszoló bomlasztó törekvéseket s a
kínai nemzeti hagyományok ápolását tűzte ki céljául. Ezeket
továbbépítve akarta a birodalom szétbomlott rendjét újra felépíteni.
„Hagyomány-mondó vagyok, nem teremtő” — mondja — „hiszek a múltban és
szeretem.”21
Mint magasrangú hivatalnok, Lu államának egyik városában meg is valósította univerzalisztikus államszervezési terveit. A városállam életét és az emberek cselekedeteit apró részletekre kiterjedő törvényekkel szabályozta. A társadalmi életnek pontosan előírt, szertartásos formák között kellett lefolynia. Az önzéssel szemben az önmérsékletet és önfegyelmezést, a zűr-zavarral, az egyéni nemtörődöm élettel szemben, a kemény rendet és a társadalmi formák betartásának kultuszát állította követendőnek. Eszméi, ha lassan is, de mindinkább felszívódtak a kínai lélekben és hatásuk még ma is rányomja bélyegét a kínai lelkiségre. Tanítványai tovább folytatták a mester művét. Különösen Meng-tsze (Kr. e. 300. körül) emelkedik ki közülük, aki az érzéki, hedonista bölcselők és az internacionalista tanok ellen harcolt.
A Konfucsevel meginduló újbóli univerzálódási folyamat a Han-dinasztia (Kr. előtt 200. körül) uralomra jutásával vett erősebb lendületet. Ekkorra már Kína egyes részeinek helyi szellemisége Kína más részeit is oly mértékben befolyásolta, hogy lassan kialakult egy egyetemes kínai szellemiség, egyetemes kínai kultúra. A Han császárok fontos törvényeket hoztak, a hagyományok ápolói voltak. Alattuk jegecesedett ki ismét a birodalom egysége. Uralkodásuk idején mérsékelten univerzalisztikus jellegű kultúra fejlődött ki. E kor művészete hagyományos, konvencionálisabb a megelőző korszakénál, az irodalom sem extenzív, termékeny, hanem mint általában az univerzalisztikusabb korok irodalma, intenzív és jórészt a klasszikus szövegek méltatásában és tanulmányozásában merül ki. E korszak univerzalisztikus jellege szempontjából az európai kultúra középkorához hasonlítható.
A Kr. utáni II. évszázad végén a birodalmon végigvonuló pestisjárvány ismét társadalmi zavarokat okozott. A Han-dinaszcia elbukott (220.), a birodalom szilánkokra zúzódott. Megrendült az emberek hite az összetartó közös eszmékben és meggyengült az egymásban való bizalmuk. A hagyományoknak megfelelő példás életmód helyett megint csak önmagukkal, egyéni érvényesülésükkel törődtek. A művészet és az irodalom hagyományai elvesztették vonzóerejüket. Megindult az individualizálódás folyamata. A művészet mindig naturalisztikusabbá vált. Az ember a természet felé fordult érdeklődésével. A III. és IV. században már az individualisztikus értékelés szerint gyönyörű tájképeket, a VI. században pedig különösen értékes fafaragványokat készítettek. Az irodalom extenzívvé válik, megárad és új témák felé fordul. Kedveltté válnak a profán témák és a költők megéneklik az érzéki élvezetek örömeit. A világnézet egysége megrendül. Egymással vitatkozó buddhista és más filozófiai iskolák keletkeznek.
A kínai kultúrának ez a korszaka az európai kultúra reneszánszára hasonlít, csakhogy azt mintegy ezer évvel megelőzi. Érdekes, hogy a kínai kultúrának ezzel az individualizálódó korszakával egyidejűleg Európában éppen ellentétes univerzálódó korszak, a középkori kultúra kialakulása játszódik le. A kínai kultúra e reneszánszát, mint az ezer évvel későbbi európai reneszánszot, szintén pestisjárvány és társadalmi bajok előzik meg. Szintén a tradíciók bomlásával kezdődik és a mind individualisztikusabb művészet és irodalom megáradásával folytatódik. A tudomány és a technika fejlődése is nekilendül.
A következő korszak, a Tang császárok kora viszont az európai „felvilágosodás” korszakához hasonlítható. E korban a kínai uralkodók között is sok a felvilágosult és szabadszellemű. A megelőző, viszonylag naturalisztikusabb korszakkal szemben ezt éppen — mint a megfelelő európai korszakot — inkább humanisztikusnak tekinthetjük. Öntudatos alkotókedv jellemzi e kultúrszakaszt. Mint minden kultúra a virágzó individualisztikus állapotban, a kínai kultúra is ez időben rendkívül extenzív. A tevékenységek válfajai, a különböző vállalkozások, alkotások, felfedezések száma megsokszorozódik. A VI. században (Kr. után) felfedezik a porcelánt és a puskaport. A technika, különösen a híd- és vízépítészet bámulatos alkotásokat produkál. A kereskedelem és az ipar gyorsuló iramban fejlődik. A kínai hajók nemcsak a partok mentén jutnak el messze tájakra, hanem kimerészkednek a nyílt tengerre és bekalandozzák a világ nagy részét. Amerikában (Mexikóban) és Dél-Afrikában is találtak nyomokat arra, hogy ezidőben a kínaiak oda is eljutottak.
Mint a szabadszellemű individualisztikus korszakokban rendszerint megtörténik, külföldi, indiai, arab és perzsa hatások is megtermékenyítették ez időben Kína kultúráját. A külföldi hatások kiolvashatók e kor művészetéből. A vallások terjesztésének is szabad utat engedtek. A buddhizmus a VI. században kezdett nagyobb mértékben elterjedni. A VII. században Kr. után a birodalomban keresztény és arab hittérítők működtek. A Tang-korszak második felében dús virágzásnak indul a festészet is. Ekkor él Wu-Tao-Tze, Kína egyik legnagyobb festője és Wang-Wei is.
Az individualizálódás folyamata a Szung-dinasztia alatt (960—1270) a dekadenciáig, a kultúra elerőtlenedéséig folytatódott. Ebben az állapotban könnyű prédája volt a birodalom a mongol hódításnak. A mongol Juan-dinasztia alatt (1280—1360) a kultúra jellege erősen individualisztikus. A Sung és Juan korszakok művészete kifinomult, dekadens. Ebben a korban a legimpresszionisztikusabb a festészet. Talán tökéletesebb mértékben, mint az európai impresszionizmusnak ez valaha is sikerült. A dolgokat igen gyakran természeti környezetben ábrázoló, végtelenül finom festményeken a ködöt, sőt a vízpárákat és a levegőt is érzékeltetni tudják. Rendkívül sok híres festő működött e korban. A legkiválóbbak közé tartoznak: Mi Fei, Kuo-Hsi, Chao Ta Nien, Li Ti, Ma Yüan, Liang K'ai, Yen Hui, Kao Jan Hui, Chao Meng Fu. E kor az európai kultúra utolsó másfél évszázadához hasonlít. A világnézet megoszlik. Egymástól különböző filozófiai rendszerek, illetőleg a bölcselők egész, sora vitatkozik egymással. Az irodalomnak nagy része szabados, sőt érzékies.
Az idegen elnyomás azonban felébreszti a nemzeti érzést. Nacionalista forradalom tör ki s a gyűlölt mongol uralkodók helyére a hazafias Ming császárok (1368—1644-ig) kerülnek. Az összetartozás érzése mindinkább megerősödik és ugyanakkor, mikor Európában megindul az individualizálódás folyamata, Kínában a kultúra újabb univerzalisztikus korszaka kezdődik el. A Ming császárok szervezési reformokat hoznak. Organikus, szigorúbb fegyelembe szorított rendállamot építenek ki. A vizsgálati rendet, — amely a magasabb társadalmi osztályokba való emelkedés útja volt, — megszigorították. Az élet kötöttebbé, de biztosabbá vált. A hagyományok és a konvenciók mind jobban befolyásolták az emberek életet.
A megkötődés e folyamatának további előrehaladtával a művészet is mind univerzalisztikusabbá változott. A festészet háttérbeszorult. A kor nagy festői, pl. Chiu Ying, a régi mesterek másolását tűzték ki céljukul. A faragványokon, művészileg megmunkált bronz tárgyakon a természethűséget a mindig nagyobb fokú konvencionalitás, a tárgyak sematikus ábrázolása és gazdag vonalfantázia váltja fel. A kínai kultúra eme univerzálódásának folyamata, az utolsó Ming császárok alatt végül is egy túlzottan kötött, szellemileg és politikailag merev rendszerhez vezet. Az ilyen állapot, — mint láttuk — éppen úgy elerőtleníti a kultúrát az önállótlanság és az egyéni kezdeményező erő hiánya miatt, mint a túlzottan kötetlen állapot a szabadosság, az önzés miatt és az összetartás hiánya miatt. Ebben a megdermedt állapotban találták Kína kultúráját a mandzsu hódítók. Kényuralmuk csak fokozta a kínaiak politikai és szellemi kötöttségét, úgy hogy e kultúra számára megállt az idő, egészen a múlt század elejéig.
A túlzottan univerzalisztikus kínai kultúrára a múlt század elején
kezdett erősebben hatni az ekkor individualisztikus korszakának
virágzását élő európai kultúra. Ez a hatás erjesztő erejű, de
egyszersmind bomlasztó is volt. Megindította az újbóli
individualizálódás folyamatát, amely 1912-ben véget vetett a
császárságnak, demokratikus eszméket terjesztett el és végeredményben a
birodalom újbóli szilánkokra zúzódásához vezetett. Évtizedekig
rablóbandák és bandita tábornokok harcoltak egymás ellen és uralkodtak
a birodalom kisebb-nagyobb, változó területű részein. Ma a kínai
kultúra, amennyiben a korszerű kultúrát, a művelt emberek kultúráját
értjük ezen, túlnyomóan individualisztikus és erősen az európai kultúra
hatása alatt áll. Talán csak a japánok által megszervezve, vagy a
japánok ellen felébredő összetartozás érzésének a hatása alatt fog
ismét megindulni e kultúra újbóli egységesülése, univerzálódása,
A kínai kultúra élethullámai a következőképpen ábrázolhatók.
20 Wells: Világtörténelem
21 Benedek-Wiegler: A világirodalom története II. 299 lap.
