Ezen írásnak nem tárgya a háború kirobbanását eredményező események vizsgálata, így az angolok, a franciák, a szovjetek és az amerikaiak ebben játszott — önként vállalt — főrendezői szerepe és Európa egymás közötti felosztása. Mindazonáltal mielőtt rátérnénk a Waffen-SS keleti fronti tevékenységére — Degrelle tábornok elbeszélése alapján —, röviden meg kell említeni néhány dolgot a Szovjetunió elleni hadjárat előzményeiről és okairól.
Nagyon fontos tudni, hogy a Harmadik Birodalom offenzívája preventív hadművelet volt. Minden ellenkező állítással szemben, az úgynevezett „Barbarossa-tervet"' csak 1940. decemberében dolgozta ki a német vezérkar, mindvégig azt remélve, hogy nem lesz rá szükség. Hitler nem akarta megtámadni a Szovjetuniót, kétségeit többször kifejtette. Jól tudta, hogy a keleti hadjárat felmérhetetlen áldozatot követelne Németországtól, nem beszélve arról, hogy világháborút jelentene. Azonban a nyugati hatalmak mindent megtettek annak érdekében, hogy Németországnak ne legyen más választása. A Szovjetunió 1937-től jelentős fegyverkezésbe kezdett. Bár 1939. augusztusában megkötötték az — időhúzásra szolgáló — szovjet—német megnemtámadási szerződést — amelyben Hitler kész volt teljesíteni Sztálin feltételeinek jórészét —, már 1940 telén kudarcba fulladt Molotov külügyminiszter berlini látogatása, amikor előre kitervelt, további szovjet igényekre vonatkozó követelésekkel állt elő. (A jugoszláviai „katonai puccs" szintén a szovjetek közreműködésével ment végbe.)
Az angolok folyamatosan tüzelték a szovjet kormányt, hogy szánja el végre magát a Németország elleni agresszióra. Amerikai kormánykörökben vérlázító nyilatkozatok jelentek meg: az ekkor még „semleges" Amerika — valójában sosem volt az — félreérthetetlenül kokettált a Szovjetunióval. Degrelle meglepő közlése szerint a szövetségesek konspirációja már régen készen állt: „1939 nyarán Nagy-Britannia és Franciaország kormányai titokban teljes hadi együttműködésről tárgyaltak a Szovjetunióval. A tárgyalásokat Moszkvában tartották és Zsukov marsall írta alá a tárgyalási jegyzőkönyveket. A jegyzőkönyvek birtokomban vannak. Elképesztőek. Van bennük egy szerződés, amely garantálja Nagy-Britannia és Franciaország semlegességét, ha a Szovjetunió megtámadná Németországot... Ha megkötik, a Szovjetunió rögtön támogatja az angol—francia csapatokat... a teljes szovjet légierővel... Ennek fejében a Szovjetunió a balti államokat követelte és szabad utat Lengyelország felé. A tervet korai közös támadásnak nevezték."
A szovjet csapatösszevonások eredményeként 1941 tavaszán 158 motorizált hadosztály állt a közös határon. Gyakoriak voltak a provokáló célú határsértések: berepülések, átlövöldözések német területre. Hitler még ekkor is megtiltotta a válaszlépést, nehogy a helyzet elmérgesedjen. Ugyancsak ez időben Zsukov és Tyimosenko félmillió fő tartalékost hívott be, néhány nappal később pedig további háromszázezer katonát. Hitlernek nem maradt más választása, mint — a kétfrontos háború elkerülése érdekében — kísérletet tenni arra, hogy egy gyors, preventív hadművelettel megbénítsa az oroszokat. (Pontosan ezzel sétált bele a szövetségesek csapdájába. Számos bizonyíték látott napvilágot arra nézve, hogy a második világháborúnak nevezett világégéshez szorgos kezek legkésőbb 1939-re elkészítették a máglyát, a németekkel pedig kiprovokáltatták, hogy meggyújtsák azt.) Nem igaz, amit — az egyébként kevésbé ellenséges — John Lukacs állít, hogy „Sztálin próbálkozott Hitler kedvében járni" és „megnyerni Hitler barátságát". Sztálin éppen úgy elárulta a németekkel kötött szerződést, ahogyan bármely más szerződést is elárult volna, ha érdekei úgy kívánják, és ahogyan tulajdon népét is elárulta, amikor a „Nagy Honvédő Háború" elnevezésű szemfényvesztésbe ugratva milliókat küldött a vágóhídra. „Sztálin a békeszerződést valójában nem a béke érdekében írta alá — mondja Degrelle. — Azért írta alá, hogy amíg Európa felőrli magát a háborúban, addig fölépíthesse katonai hatalmát.
„1941-re Sztálin tízezer tankja 17 999-re nőtt és a következő évben 32 ezerre, azaz tízszer annyira, mint ahány tankja Németországnak volt..." A szovjet vezérkar 1942-re tervezte a „Zivatar" fedőnevű hadműveletet, de áttette 1941. július 6-ára. Hírszerzők jelentése szerint június elejére 250 hadosztály 4 és félmillió katonája állt készenlétben." Keitel tábornagy — aki kezdetben nem volt meggyőződve a német offenzíva szükségességéről — utóbb ezt írta: „Megelőző támadásunk megindítása után be kellett látnom, hogy Hitlernek igaza lehetett, amikor egy várható orosz támadásról beszélt..." Ezek után nyilvánvalóan nem tartható fenn tovább az a demagóg hazugság, hogy a békeszerető Szovjetuniót meglepte a német offenzíva. „A június 22-i támadás harcászatilag meglepetésszerűen érte ugyan a Vörös Hadsereget, de hadászatilag semmiképpen".
Hitler ezzel mindent egy lapra tett fel; vagy meghódítja a poklot, vagy a pokol elnyeli őt. Pontosan ezt ismerte fel az a több százezer fiatalember is, akik önkéntesként özönlöttek a keleti frontra, kezdetben Európából, utóbb a világ majdnem minden tájáról. Ezzel — a szükséges kerülővel — eljutottunk a Waffen-SS keleti fronton vívott harcához.
Ma már elképzelhetetlen, micsoda emberfeletti bátorságról, kitartásról és harci morálról tett tanúbizonyságot ez a sokat gyalázott szervezet. Az utóbbi évtizedekben akadt néhány történész, akik elismerték teljesítményét, azt azonban mindegyikük hozzátette, hogy „gonosz célért" harcoltak.
Miért harcoltak valójában dánok, finnek, svédek, hollandok, horvátok, albánok, svájciak, baltiak, spanyolok, franciák, angolok, sőt japánok, indiaiak és arabok is (harminc ország fiai!) a keleti fronton? Teljesen abszurd elképzelés, hogy mindannyian fanatikus nemzetiszocialisták voltak és istenítették Hitlert. Bár bizonyára akadt erre is példa, az igazsághoz mégis közelebb áll, hogy saját nemzeti céljaikon túl — ami olykor valamely elnyomó hatalom alóli felszabadulás, mint az indiaiak és a Szovjetunió népei esetében, vagy a korrupt nyugat-európai rendszerek felszámolásában állt —, a bolsevizmus réme ellen szálltak harcba: mind egyetértettek abban, hogy a sztálini Szovjetunió térhódítása a kultúra és a civilizáció teljes pusztulását okozza. Roosevelt és Churchill bőszen hangoztatott gyalázatos, hipokrita kijelentéseivel ellentétben, a világra egyáltalán nem a Harmadik Birodalmat, hanem a Szovjetuniót találták veszélyesnek.
Tekintsük át röviden, mi volt a Waffen-SS.
Heinrich Himmler a főművét kezdetben azzal a céllal hívta életre, hogy egy, a Führerhez tűzön-vízen át hűséges őrcsapatot alkosson (szemben a Röhm által vezetett SA-val). A „Leibstandarte Adolf Hitler" kezdetben mindössze száznyolcvan válogatott emberből állt, parancsnokuk — a később számos legendás katonai hőstettet végrehajtó (és Nürnbergben borzalmasan megkínzott) — „Sepp" Dietrich volt. Himmler fokról-fokra bővítette az SS-t: olyasféle elit harci szervezet kiépítése lebegett a szeme előtt, amely egyesíti magában a Teuton Lovagrend bátorságát, a jezsuiták komor szigorát és a római pretoriánusok hűségét.
A Reichsführer vonzódott a germán múlthoz, ennek alapos tanulmányozása révén számos szimbólum került az SS jelvényei közé. A tisztavatások a nagy uralkodó, „Madarász" Henrik braunschweigi dómban álló érckoporsója előtt történtek a legünnepélyesebb keretek között. Az SS-elit főhadiszállásául Wewelsburg középkori vára szolgált, amelyben Himmler egy termet a mondabeli Arthur király kerekasztalos tanácstermének mintájára rendeztetett be. A szervezet színei a fehér és a fekete voltak, szintén a német lovagrend mintájára. Az SS számára külön egyedi tőröket, kardokat, egyenruhákat terveztek, még rendfokozataik is eltértek a hadseregben használatosaktól. Himmler mindent megtett azért, hogy felélessze Odin hadisten „dühös seregének" újkori, motorizált változatú megtestesülését. Hitler kevésbé volt „misztikus": őt elsősorban az SS lojalitása és harci értéke érdekelte. Tudjuk például, hogy rendkívül büszke volt a Luftwafféra, amelyet az összes fegyvernem közül a leginkább nemzetiszocialista érzelműnek tartott: ugyanezt elmondhatta az SS-ről is.
Forduljunk ismét Degrelle-hez: „Nagy szüksége volt az SS-re, mert Hitler mindenekelőtt politikus volt: számára a háború a legutolsó lehetőség volt... Hitler az SS-t a törvény és a rend megtartásáért felelős szervezetté nagyította föl. Természetesen megvolt a német rendőrség, de Hitler nem bízott a hűségükben... Hitlernek nemcsak arra kellett az SS, hogy összeesküvéseket fedezzen föl, hanem arra is, hogy reformjait védje... Az 1933-35-ig tartó két év alatt állandó eszmei csata volt a hadsereggel és az SS létszáma 8000 főre emelkedett. Ebben az időben a Waffen (= fegyveres) SS név még nem létezett.
Csak 1940- ben, a franciaországi hadjárat után nevezték az SS egy részét hivatalosan Waffen-SS-nek..." A fiatal németek ezrével gyülekeztek az SS zászlaja alá — mindenféle kényszer nélkül —, pedig az elit soraiba való belépéshez rendkívül magas követelményeknek kellett megfelelni. Degrelle írja, hogy az SS minden tagja indulhatott volna az olimpián, olyan fizikai erőnléttel rendelkezett. Küllemüknek, holmijuknak mindig makulátlannak kellett lennie. „Ha két SS földerítő elsőként érkezett meg egy városhoz motorbiciklin, mielőtt megjelentek volna a helyi hatóságoknál, [előbb] rendbehozták külsejüket, hogy kifogástalanul nézzenek ki. Az emberekből ez tiszteletet váltott ki."
A keleti hadjárat megindításakor a Waffen-SS legjobb egységeit beosztották az északi, közép és déli hadseregcsoporthoz: Von Leeb tábornokhoz került a Polizei és a Totenkopf hadosztály, Von Bockhoz a Das Reich, Von Rundstedthez a Leibstandarte és a Wiking. Ez utóbbiról Degrelle meséli: „Légiók alakultak Norvégiában, Dániában, Hollandiában és Flandriában... Hitler külön számukra hozta létre a híres Wiking hadosztályt... a Waffen-SS egyik legfélelmetesebb hadosztályát." Ez lett az első nemzetközi — nemzetek feletti — önkéntes hadosztály. 1940-ben alakult, tagjait a háború során ötvenöt lovagkereszttel tüntették ki. A legválságosabb pontokon vetették be, így például Kurszknál, Cserkasszinál, később Varsó és Bécs védelménél. Parancsnoka az első világháborús veterán tiszt, Felix Steiner volt, aki a narvai csatában szerzett legendás hírnevet, és 1945 elején — a 11. páncélos hadsereg élén — az Oderánál megállította Zsukov Berlin ellen nyomuló seregét. Egy ideig Steiner irányította a teljes Waffen-SS harci kiképzését.
E kiváló tábornok hadosztályához osztották be Degrelle Vallon Légióját. A Légiót kezdetben partizánakciók elhárítására vetették be, amely területen olyan rettenthetetlen bátorságot tanúsított, hogy páncélgránátos hadosztállyá szervezték. Degrelle mellére személyesen a Führer tűzte ki a Tölgyfalombokkal ékesített Lovagkeresztet bátor helytállásáért. A „Cserkasszi-katlanból" való kitöréskor egymást fedezték a Wiking legénységével. A katonák ottani teljesítményét és bajtársiasságát Degrelle mindig a legnagyobb tisztelet hangján emlegette. „A Wiking SS és a Wallonia SS csapatokat körülkerítették Cserkasszinál... én megsebesültem egy mély oldalsebbel és 42 fok lázam volt... Fölkeltem és 17 napon keresztül csatát csata után vezettem, hogy megtörjem a blokádot... Minden emberem legalább ennyit tett és többet ennél..." „A bajtársiasság volt az SS legjellemzőbb vonása... testvériséget eredményezett... Az SS tiszt mindig vezette csapatát. Hetvenöt közvetlen csatában harcoltam, mert SS tisztként mindig először kellett találkoznom az ellenséggel.
Az SS katonákat nem a vonal mögött álló tisztek küldték csatába, ők követték tisztjeiket szenvedélyes hűséggel... A Cserkasszi ostroma utáni kitörésnél egyenként elbeszélgettem minden katonámmal, ezrekről volt szó akkor... Ez alkalommal történt, hogy két katonám előhúzta belga ellenállási igazolványát." Azért küldték őket, hogy megöljenek engem... De az SS különleges szelleme hatott rájuk."
Degrelle állítja: „Minél több SS katona halt meg, annál több másik sietett, hogy pótolja őket. Minél közelebb jutott Németország a vereséghez, annál több önkéntes jött a frontra." „Az önkéntesek annak teljes tudatában csatlakoztak, hogy az SS-től szedte a halál a legtöbb áldozatot... Számukra a Waffen-SS, a halálok ellenére Európa születését jelentette... Az európai egységet az összhang hozta létre, nem egyesek uralma mások fölött... a Waffen-SS ünnepélyes kötelessége az volt, hogy... az egyesült Európát építse föl, és nem merült föl a kérdés, hogy a nem német Európát Németország akarta volna uralni... az az Európa, melyet az SS látott, élő volt és valóságos, hatszáz millió lakosa az északi-tengertől Vlagyivosztokig [élt]. Egy éjjel 8 órán át vitatkoztam Hitlerrel és Himmlerrel a nem német európaiak állásáról az új Európában..."
A német vezetőség állítólagos vallásellenességéről így számol be: „Én voltam az első, akinek katolikus tábori lelkésze volt a Waffen-SS-nél... Az iszlám hadosztálynak saját mullahja volt, a franciáknak pedig még püspökük is volt..."
Folytatjuk...
Forrás: Északi Korona XXIV.
Digitalizálta: V. Gy.
