Rend vagy Káosz? V. rész

A kultúra mint látásmód
Írta: Bácskay Bencsik Béla

A kultúra mint láttuk sajátos gondolkodási módot, cselekvési módot és az illető kultúrára nézve jellegzetes alkotásokat jelent. Ezek közül az utóbbiak az elsőnek, a látásmódnak tárgyi megnyilvánulásai. A kultúra alapja, gyökere a látásmód, mert minden más kifejezés és kifejeződés.

A kultúra szempontjából kétféle typikus látásmód van. Az egyik az, amit éppen individualisztikus látásmódnak nevezünk, a másik pedig az univerzalisztikus látásmód. Az, hogy kétféle látásmód van, nem tévesztendő össze azzal az állítással, hogy két látásmód van. Az utóbbi szerint csak két kultúra volna lehetséges, pedig nagyon sok kultúrát ismerünk. A kétféle látásmód mindegyike a dolgoknak több különböző értelmezési módjával lehet kapcsolatos.

Ha meg akarjuk állapítani, hogy tulajdonképpen mit jelent az individualisztikus és mit az univerzalisztikus látásmód, ezt kétféle úton érhetjük el. Induktív elemzés által, ha az ismertetett individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus cselekvési és alkotási módból kielemezzük a bennük megnyilvánuló individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus látásmódot. De eljuthatunk e látásmódok lényegének megismeréséhez deduktív úton is, úgy hogy ismeretelméleti megfontolásokból indulunk ki és ismeretelméleti alapon keressük a lehetséges látásmódokat és megvizsgáljuk, hogy azok milyen összefüggésben vannak a kultúrával. Először az előbbi úton indultunk el, most a második utat követjük.

Hasonlóságlátás és különbözőséglátás

Ha a történész valamely történeti eseményt megismer, ez úgy lehetséges, hogy felismeri bizonyos adatoknak ugyanarra az eseményre való vonatkozását és az eseményt adatai alapján megkülönbözteti más hasonló vagy egyidejű eseményektől. Hasonlóképpen a fizikus csak akkor ismerhet meg adatai alapján valamely fizikai folyamatot, ha tisztázza, hogy mely adatok vonatkoznak ugyanarra a folyamatra és melyek attól különbözőekre. A fizikai kísérlet célja éppen az, hogy valamely fizikai folyamatot elkülönítsünk más zavaró folyamatoktól és ezáltal lehetőleg ugyanarra a folyamatra vonatkozó adatokat nyerjünk. A tudományos megismerés tehát felteszi bizonyos adatok tárgyának azonosítását és annak más dolgoktól való megkülönböztetését. De a nem tudományos megismerés is és általában minden megismerés, akár közvetett adatokból, akár közvetlenekből, érzéki benyomásokból, látási, hallási, tapintási stb. képekből indulunk ki, felteszi az illető adatok, benyomások tárgyának azonosítását és e tárgynak más tárgyaktól való megkülönböztetését. A dolgok megismerésének tehát két alapvető pszichikai aktus, az azonosítás és a megkülönböztetés a feltétele. A dolgok észrevétele is ezeken az aktusokon alapul. Valamely dolgot azáltal veszünk észre, hogy azt más dolgoktól megkülönböztetjük és régebbi látási, hallási benyomásaink tárgyával azonosítjuk.

De nemcsak a megismerésnél és észrevételnél, hanem a cselekvésnél is fontos szerepe van ezeknek a lelki műveleteknek. Ahogy a megismerésnek tárgya, úgy a cselekvésnek célja van és ha arról döntünk, hogy milyen célt kövessünk, döntésünk az illető célnak más céloktól való megkülönböztetését teszi fel, a cél mellett való kitartás pedig az azonosítást. Az azonosítást teszi fel a tanulás, az élethez szükséges tevékenységek begyakorlása is.
Az alkotásokban is megnyilvánulnak az azonosítás és a megkülönböztetés pszichikai műveletei. Minden olyan alkotás, amely valamit valami hozzá hasonló által fejez ki, felteszi a hasonlóságlátást, az azonos vonások felismerését. A természethű képet a tárggyal vagy annak emlékképével való folytonos összehasonlítás által alkotjuk meg, a tipizáló kép pedig híven fejezi ki a jellegzetes vonásokat. Látjuk tehát, hogy a két alapvető lelki funkcióval, az azonosítással és megkülönböztetéssel szoros összefüggésben van a dolgok látásmódja, a cselekvési mód és az alkotás jellege.
Az azonosítás és a megkülönböztetés nem az egyedüli pszichikai aktusok, amelyek a dolgok megismerésénél szerepelnek. Ezeken kívül szerepelnek a megismerésnél még más fontos pszichikai műveletek is. Ilyen pl. a hozzárendelés. Ha valamely dolgot, pl. egy almát megismerünk, ahhoz bizonyos alakot, színeket, keménységet, simaságot, súlyérzést, ízt rendelünk hozzá. Az összefüggések megismerésénél, is bizonyos dolgok egymáshoz rendeltségét, összetartozását ismerjük fel. (Pl. hogy a nappalt éjszaka, az éjszakát nappal követi.) Az, hogy milyen dolgokat milyen módon rendelünk egymáshoz, határozza meg ismeretrendszerünk tartalmát és érdeklődésünk, cselekedeteink és alkotásaink konkrét irányát. A hozzárendelések lehetséges módjainak tanulmányozása alapján tanulmányozhatók a különböző konkrét pszichikai alkatok. A megismerő gondolkodó ember és általában bármely megismerő legáltalánosabb lelki alkati típusai azonban a megismerés két legalapvetőbb művelete, az azonosítás és a megkülönböztetés alapján határozhatók meg.

Ezeknek megfelelőlen a megismerőknek kétféle egymással ellentétes típusát különböztethetjük meg:

1. az olyan megismerő típusát, aki inkább a dolgok azonos vonásainak, a dolgok hasonlóságának a meglátására hajlik,
2. az olyan megismerő típusát, aki inkább a dolgok különbözőségének a meglátására hajlamos.

Úgy áll ugyanis a dolog, hogy az ember a hasonlóságok észrevételére és a különbözőségek észrevételére nem egyforma mértékben hajlamos. Vannak emberek, akik inkább a hasonlóságok észrevételére vannak beállítva, mások ellenben inkább a különbözőségek észrevételére. Sőt egy ember életében is vannak korszakok, amikor inkább az azonosságokat és más korszakok, amikor inkább a különbözőségeket veszi észre, illetőleg azok érdeklik. De nemcsak az egyes emberek, hanem az emberi közösségiek, illetőleg a kultúrák életében is vannak korszakok, amikor az emberek többsége a hasonlóságok felé fordul érdeklődésével és más korszakok, amelyekben a dolgok különbözősége érdekli az embereket. Ez a sajátos jelenség feljogosít bennünket arra, hogy a hasonlóságlátó és a különbözőséglátó lelki típusoknak megfelelően kétféle kultúrkorszakot különböztessünk meg: a hasonlóságlátásra és a különbözőséglátásra beállított korszakokat.

A hasonlóságlátó típus helyett célszerűbb azonosító típusról, a különbözőséglátó típus helyett pedig célszerű megkülönböztető típusról beszélnünk, mert a jelzőkbe bele van foglalva úgy a látásmód, mint az azzal kapcsolatos cselekvési mód és az alkotás módja.

Az azonosító beállítottság.

Az azonosító embertípus érdeklődése a dolgok hasonló vonásai felé irányul, az egyes dolgok alig vagy csak annyiban érdeklik, amennyiben más dolgokhoz hasonló vonások hordozói. Az egyes dolgot csak mint az összefüggő hasonlóságok hálózatában lévő láncszemet látja. Számára a világ nem egyes dolgok összessége, hanem összefüggő hasonlóságok hálózata. Az általános törvényszerűségek és osztályok neki a valóságok, az egyes konkrét dolgok ellenben csak tünemények. Cselekedeteit eszmék és általános erkölcsi elvek irányítják. Gyakran cselekszik előre meghatározott tervek szerint, vagy éppen előírt módon. Példaképei, eszményképei vannak. A társadalomban a rend és szervezettség után vágyik. Vagy könnyen beilleszkedő és mások vezetésére vágyik, vagy eszmék, elvek szerint vezeti a tömegeket. Gyakran jó szervező tehetség. A tömegre eszmék erejével hat. Alkotásaiban is a hasonlóságok, összefüggések kifejezésére vágyik. Eszményesít, stilizál, kitűnő formaérzéke van, de alkotásai gyakran doktrinerek, elvszerűek, merevek, célzatosak. Némelyik a legkülönbözőbb, vagy a legtávolabbi dolgok hasonló vonásait is meglátja, filozófiában és tudományban racionalista, idealista. Fő ereje a szintézis. Ha tehetsége cselekedetekre irányul, akkor nemes, áldozatos idealista cselekedetekre, de kivételt nem ismerő kezelhetetlenségre is képes.

A megkülönböztető beállítottság.

E típushoz tartozó egyén érdeklődése a dolgoknak azokat más dolgoktól megkülönböztető egyéni vonásai felé irányul. Az általános dolgok és összefüggések csak annyiban érdeklik, amennyiben az egyes konkrét dolgokra vonatkoznak. Számára a világ egyes konkrét dolgok összessége. Az általános összefüggéseket és osztályokat csupán fogalmaknak, nem valóban fennálló dolgoknak tartja. Szerinte pl. nincsen általános emberi, csak egyes emberek vannak. Cselekedeteit a pillanatnyi helyzet, érzelmei, ösztönei irányítják. Csak ritkán cselekszik tervszerűen, terveit az adott körülmények szerint változtathatja. Szabadság és kötetlenség után vágyik. Önálló, néha kitűnni vagy elkülönülni vágyó. Sokszor összeférhetetlen, kiélezi a különbözőségeket és eltéréseket. Ha politikával foglalkozik, reálpolitikus, felismeri a pillanatnyi helyzet előnyeit. Nem eszmékkel, hanem egyéniségének súlyával hat a tömegre. Művészi alkotásainak fő ereje a finom különbözőségek felismerésében, létrehozásában és kiélezésében rejlik. Az eszmei dogokat is konkretizálja, kitűnően meglátja a dolgok egyéni vonásait. A tudományban és a filozófiában gyakorlati, naturalista, vagy szkeptikus. Fő ereje itt is a részletek felismerése és leírása. Ha tehetsége cselekedetekre irányul, akkor az adott helyzetben kitűnően megállja a helyét, de időt álló terveket nem készít. Ha alkotásokra irányul, akkor tetszetős, dinamikus, életes alkotásokat hoz létre, vagy új tényeket fedez fel a tudományban stb.

A hasonlóságra és a különbözőségre való beállítottság váltakozása.

Ha megkülönböztethetünk is egyéneket, akiknél inkább az azonosítás, a hasonlóságok észrevétele és a dolgoknak összefüggések hálózatába való beállítása dominál és olyanokat, akik inkább a dolgok megkülönböztetésére hajlanak, ez nem jelenti azt, hogy a két típust mindig áthághatatlan ellentétek választják el egymástól. Mindkét fajta ember másik világban él: a különbözőséglátó egyes konkrét dolgok tarka világában, az összefüggéslátó az összefüggő hasonlóságok hálózatának világában, a rend világában s nincs szemük vagy gyönge a látásuk a másik világ tárgyainak észrevétele számára. Mégis gyakran látjuk a kétféle típusú embert egymást kiegészítőén együttműködni, tudatosan társulni.
Nagy általánosságban a férfiak inkább összefüggéslátók, a nők inkább különbözőséglátók, a nőknek konkrét dolgokra irányuló megfigyelőképessége gyakran felülmúlja a férfiét.

Ugyanannak az egyénnek a látásmódja sem egyforma az illetőnek egész életén keresztül. Ha ki is mutatható, hogy inkább a megkülönböztetek, vagy inkább az összefüggéslátók közé tartozik, a két világ látásának élessége és ennek megfelelően cselekvési és alkotási módja életének más és más korszakaiban változik. A kis gyermeknek kezdetben csak a környezetből élesen elváló tárgyak, megrázott csörgő, vagy a fénylő ketyegő óra ragadják meg figyelmét. Később viszont inkább a hasonlóságokat veszi észre. Ugyanúgy nevez különböző hasonló dolgokat. Majd a hasonlóságokra és a különbözőségekre való beállítottság mintegy egyensúlyba jut egészen a pubertás koráig. Ekkor az ifjú gyakran lelki válságon megy keresztül. Izoláltnak, társtalannak érzi magát, úgy érzi, egyedül van, senki sem érti meg. Később ez az izoláltságérzés enyhül, de még mindig a dolgok különbözőségeit, eltéréseit, a meglévő rend hibáit látja, kritikai beállítottságú. De ezután gyakran ismét a hasonlóságok felé fordul érdeklődése. Új eszmékért, rendszerekért lelkesedik, gyakran kritikátlanul, csak éppen a régit nézi éles kritikai szemmel. A férfikorban megint mindkét világ tényező számára. A negyvenes évek felé a különbözőségek, a konkrét dolgok jobban érdeklik, mint régebben, realisztikusabbá, mérsékeltebbé, megalkuvóbbá válik, az eszmék kevésbé lelkesítik. Az öregkorban gyakran ismét a hasonlóságlátás dominál, a régihez, az ismerthez való hasonlóság. Némelyik öreg embernek nem sok érzéke van az új dolgok meglátására. Új dolgok veszik körül, de ő azokból csak a régihez hasonlót látja. Számára a fejlődés megállott, ahol az ő egyéni fejlődése befejeződött. Igaza van Pindernek, ugyanaz a jelen más az ifjú és más az idősebb generáció számára¹².

Ez a vázlatos kép természetesen csak nagy általánosságban vonatkoztatható az egyes egyénekre, de az eltérések könnyen értelmezhetők. Az azonosságlátásra, az összefüggések felismerésére hajlamos embernél a pubertás nem okoz komoly válságot, a különbözőségeket kiélezőnél viszont zavart okozhat. Az előbbi az ifjúkorban inkább a lelkesedésre, az idealizmusra, mint a kritikára hajlamos. A másik típus viszont fordítva. A férfikor elején mindegyiknél a saját beállítottságának megfelelő jelleg dominál.
E kor második felében a megkülönböztető típusnak tipikus volta kiéleződik. A másik típus idealizmusa pedig lecsökken, „józanabbá” lesz. Idősebb korban a megkülönböztető típus kritikailag még mindig érdeklődik az új dolgok iránt, józanul, óvatosan mértékeli azokat, még élvezi az új dolgokat, alkalmazkodik a változásokhoz. Az azonosító típus azonban gyakran bezárkózik emlékeinek és egy elmúlt, elavult rendnek a világába, az új világot nem látja meg, vagy elutasítja magától. Ez az életkorokkal együttjáró látásbeli különbözőség az oka a generációk, az apák és a fiúk gyakori ellentétének is.

Ha az egyén látásmódja e ritmikus változásának okait keressük, azok között kétségtelenül találunk materiális biológiai okokat. A látásmód megváltozása gyakran van kapcsolatban a szervek és az egész szervezet, változásával. Azonban a látásmód megváltozásának szellemi okai is vannak, amelyek a fizikai okok tekintetbevételével együtt kielégítően megmagyarázzák a változásokat.
Az ember lelkisége nem mindig egyforma, hanem sajátos ritmus uralkodik rajta. Van amikor terjeszkedik, a dolgok tarka sokasága jobban érdekli, mint máskor, szomjasan szívja magába az új dolgokat. Ekkor cselekvései ösztönösek, intuitív jellegűek. Keres, kutat, próbálkozik, gyűjt. Alkotásain is a próbálkozás, a kutatás, a gyűjtés, a részletekben való elmerülés látszik meg.

Máskor viszont a rend, az egyformaság, a forrna köti le a figyelmét. Cselekvései elvszerűek, tudatosak, célzatosak. Az összegyűjtött, a megismert dolgok viszonyát figyeli, beoszt, rendez. Alkotásain is a forma, az egység, a beosztás, a szintézis vágya inkább meglátszik, mint máskor.
Gyűjtés és rendezés, új dolgok keresése és az ismert dolgok rendszerébe való elhelyezésük, ez az emberi szellemnél ritmikus egymásutánban történik. Joggal beszélnek a „szellemi táplálék”-ról, „szellemi éhségről és szomjúságról”. Van amikor az ember lelke éhes az új dolgok megismerésére. De helyes az is, amikor a lélek „emésztéséről” beszélünk. A lélek emészt, mikor feldolgozza, felhasználja, kiértékeli a megismert új dolgokat, az összegyűjtött adatokat, amikor egy egységbe, egy szintézisbe állítja be őket. A gyűjtés és a feldolgozás ritmikus egymásutánja teszi változatossá a szellem életét. Sokan rámutattak már a szellem életének erre a ritmusára. Goethe szerint is „a szellem lélegzik”.

Természetesen a gyűjtés vágya a kétféle típusnál nem ugyanazokra a dolgokra irányul. Az egyik inkább benyomásokat, konkrét tárgyakat igyekszik megismerni, a másik összefüggéseket, tipikus vonásokat, közös jellegzetességeket. A feldolgozás is az egyiknél a tárgyaknak egymásutáni benyomások időbeli sorába, vagy szemléletes térbeli egymásmellettiségbe való beosztását jelenti, s ha ez nem lehetséges, akkor színes, tetszetős analógiákkal, szemléletes ábrákkal segít magán. A másik pedig nem analógiák, nem szemléleti összefüggések, hanem logikai, szerkezeti rendjük, strukturális összefüggéseik alapján rendezi a tárgyakat és alkotja meg a szintézist. Természetesen mindkét típus kénytelen a másik érdeklődési körébe tartozó dolgokat is észrevenni és szellemileg feldolgozni. A megkülönböztető látásmódú azonban a legáltalánosabb dolgokat is konkretizálja, az azonosító látásmódú viszont a legizoláltabb egyedi dolgokban is meglátja az illető dolgokat másokkal összekapcsoló általános vonásokat.

A megkülönböztetés és az összehasonlítás, a gyűjtés és a szintézis ritmusának hullámai nem egyforma nagyságúak. Mint ahogy a tenger nagy hullámai kisebb hullámokat hordoznak és azokat gyakran még kisebb hullámok fodrozzák, úgy az ember szellemi élete ritmusának is vannak kisebb és nagyobb hullámai. Az egy életen belüli nagyobb váltakozás hullámait már leírtuk. Ezeken a nagy hullámokon kívül azonban vannak kisebb eltolódások, kisebb változások, sőt egészen kis elemi hullámzásai is az azonosításnak és a megkülönböztetésnek. Hiszen a tárgyak észrevételénél önmagunkon is megfigyelhetjük ezek váltakozását. Valamely tárgycsoport észrevétele a környezettől való elütésük alapján, azaz megkülönböztetés által történik. A mozdulatlan tárgyak között mozgó állatok csoportját éppen a mozgásuk miatt, a környezet mozdulatlanságától elütő állapotuk miatt vesszük észre. De a már észrevett állatoknál azok hasonlósága hívja fel először a figyelmünket és csak azután kezdjük az egyes egyedek eltérő vonásait is észrevenni. Az észrevételben is tehát ritmikusan váltakozik egymással a megkülönböztetés és az azonosítás túlsúlya.

De ezeken a kis elemi hullámokon kívül az azonosítás és megkülönböztetés arányának az egyes ember életében való hullámzásán kívül vannak az egyes ember szellemi életén túlmenő, azt kis hullámként magukon hordozó nagyobb, hatalmasabb szellemi hullámzások is; a kultúrközösség szellemiségének hullámzásai. A kultúra életében is megkülönböztetjük a különbözőségekre és a hasonlóságokra, az egyedire és a típusra való beállítottság, az analízis és a szintézis, a gyűjtés és a feldolgozás periódusait. Éppen ezek a kultúrának individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus korszakai. Ezek a nagy hullámok az egyes emberek szellemiségének változásait is a maguk irányába tolják el, úgy hogy úgy látszik, mintha egyes korokban csak hasonlóságokra, más korokban csak különbözőségekre beállított emberek volnának. Ez nyilván nincs így, de kétségtelen, hogy egyik korszakban inkább az egyik fajta, másik korban inkább a másik fajta ember képességei tudnak jobban kibontakozni. Az ellentétes típus gondolkodásmódjának sajátosságai pedig letompítódnak, ellepleződnek az uralkodó korszellem által és csak különösen erős egyéniségeknél nyilvánulnak meg, akik ki tudják magukat vonni a korszellem hatása alól.

A korszellem éppenúgy, mint az egyén szellemisége, vagy azonosító, vagy megkülönböztető beállítottságú, vagy pedig átmeneti jellegű. A beállítottság az alapja valamely kultúrállapot individualisztikus és univerzalisztikus voltának.
Az individualisztikus kor megkülönböztető beállítottságú. A kor embere a különböző konkrét dolgok felé fordul érdeklődésével. Az új, az ismert dolgoktól eltérő dolgokat kutatja, vagy a dolgok pontos részleteit tárja fel. Az egyes egyének nem a másokkal való együvétartozásukat, a másikhoz való hasonlóságukat, hanem a másoktól való elkülönültségüket és a másoktól való különbözőségüket hangsúlyozzák és tartják nagyra. Másokban is az egyéni, az illetőket más emberektől megkülönböztető sajátosságukat tartja érdekeseknek. Az individualisztikus kor embere a saját akaratát, vágyait követi. Életcélja az érvényesülés, az önkifejtés, tehetségeinek kibontakozása, vágyainak kielégítése. A saját egyéni életét akarja élni, egyéniség akar lenni. A társadalmi korlátozásokat kényelmetlennek érzi, teljes szabadságra törekszik. Tevékenységeit vágyai fűtik. Ha nem tud kitűnni, akkor nem szívesen vesz részt a közösségi életben, hanem a maga elkülönült magánéletét éli. A dolgok egyéni megítélésére törekszik. Ami hagyományos, konvencionális, az nem érdekli, azt nem értékeli. Saját énje önállóságának, egyetlenségének tudata erősen ki van fejlődve benne. A közösséghez való tartozásának tudata pedig háttérbe szorul, vagy éppen elenyészik.

Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen az individualisztikus látásmódú ember számára a világ, az előbbiek alapján erre könnyen megfelelhetünk. Az individualisztikus látásmódú egyén szemében a világ két egymástól elkülönülő, egymással szembenálló részre oszlik, az illető egyén énjére és az attól különböző dolgokra, a nem-énhez tartozó dolgoknak összességére. Az individualisztikus látásmódú ember világa tehát a következőképpen ábrázolható:

 Az ilyen individualisztikus, ilyen beállítottságú egyén érdeklődésének előterében a saját énje, a nem-énhez tartozó dolgok, valamint az utóbbiaknak az énhez való viszonya áll. Aszerint, hogy ezek közül melyikre irányul leginkább az egyének és a kor érdeklődése, az individualisztikus látásmódnak háromféle tárgyi megnyilvánulása lehetséges:

1. az az Én-re irányuló (a saját Én-re vagy „az Én”-re, az általános emberire), 2. a tárgyra irányuló, 3. a két dolog viszonyára irányuló tevékenységek és alkotások. Ilyen variánsai pl. az individualisztikus tudománynak:
1. a tárgyra irányuló érdeklődésnek megfelelő realisztikus tudomány, mely a tárgyakat önmagukban, mint magánvaló tárgyakat vizsgálja,
2. a tárgyakat az Én, illetőleg az Én érzékeinek tükrében vizsgáló szenzualisztikus tudomány, illetőleg jelenség-tudomány, mely a tárgyakat az Én és Nem-én viszonyának szempontjából vizsgáló relativisztikus tudomány, mely sem az Én-t, sem a tárgyat nem tekinti önállóaknak, egymástól függetleneknek, hanem egymástól függőknek és a tárgyakat e függőségi viszony szemszögéből vizsgálja.

Ugyanaz a tudományág lehet valamely individualisztikus korszak egyik korában realisztikus, másikban szenzualisztikus, harmadikban relativisztikus. Pl. a fizika Newtontól a múlt század végéig túlnyomóan realisztikus, a múlt század végén és a XX. század elején szenzualisztikus beállítottságú volt, (Mach és a pozitivisztikus fizika) jelenleg pedig relativisztikus (lásd a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció, stb.). Ugyanabban a korban is felléphet mindhárom értelmezési irány, noha rendszerint mindig csak az egyik dominál. Az individualisztikus kor elején rendszerint a realisztikus, azután a szenzualisztikus és végül a relativisztikus beállítottságú dominál.

Az individualisztikus művészetben is háromféle irány lehetséges.

1. a tárgyra irányuló realisztikus, naturalisztikus művészet, mely a tárgyat úgy igyekszik visszaadni, amilyen az önmagában; 2. a szubjektivisztikus művészet, mely azt fejezi ki, hogy a tárgy az Én-re miképpen hat, vagy miképpen jelenik meg az Én számára, az Én érzéseinek, gondolkozásának tükrében;
3. végül a relativisztikus művészet, mely a tárgyat nem mint önmagában lévőt, se nem mint számunkra megjelenőt fejezi ki, hanem a tárgyat megismerő, észrevevő Én és a tárgy viszonyának szempontjából ábrázolja, (Pl. a kubizmus, futurizmus.)

Az individualisztikus látásmóddal szembenálló látásmód az univerzalisztikus látásmód.
Az univerzalisztikus korokban a közösség a dolgok hasonlósága felé fordul érdeklődésével. Nem a részleteket, hanem a jellegzetes, tipikus sajátosságokat látja meg a dolgokban. A közösség egyes tagjai nem a többiektől való különbözőségüket látják meg minden emberi megnyilvánulásban, hanem inkább a másokkal való együvé tartozásukat érzik át, a másokhoz való hasonlóságukat veszik észre. Az embereket a hasonlóképpen gondolkodó, a dolgokat hasonlóképpen megítélő egyének érdeklik s a magukéhoz hasonló vágyakat, eszméket keresnek és értékelnek másokban is. Ebből következik, hogy az univerzalisztikus korban a közösségnek egységes világnézete van, mely az univerzalisztikus gondolkodással egyszerre alakul ki. Az univerzalisztikus kor embere a világnézet eszméit követi. A saját érvényesülésénél fontosabb számára a világnézet parancsainak teljesítése és magvalósítása. Vágya és ambíciója az, hogy az eszméket áldozatos akarattal szolgálja. Életcélja a világnézet szerint való élet. Egyéni élete feloldódik a közösségi életben. Tevékenységeit a közösségi élet gyakran részletesen előírt törvényei és szabályai határozzák meg. Életét túlnyomóan a közösségi élet mozzanatai töltik ki. Világnézeti kérdésekben nincsenek önálló véleményei, feltétel nélkül hiszi a közösség világnézetének tanait. Gondolkodását más tekintetben is meghatározzák a hagyományok és a konvenciók. Érdeklődése a közösség eszméi, a közösségi élet eseményei felé irányul. Saját énje önállóságának, egyetlenségének tudata csak halványan fejlődik ki benne.

E megfontolások alapján belátható, hogy az univerzalisztikus látásmódú ember számára a világ szintén két részre oszlik: a világnézettel kapcsolatos, a világnézethez tartozó dolgokra és az ezeken kívülálló dolgok osztályára:
Ezek viszonyát a következőképpen ábrázolhatjuk:

Éppen, mert az univerzalisztikus beállítottságú embert elsősorban a közösségi élet mozzanatai és a közösség eszméi érdeklik, ezért minden, mint ezekhez tartozó, vagy ezeken kívülálló szerepel gondolkodásában. Ezért az univerzalisztikus kultúrágak a következő sajátosságúak lehetnek: 1. irányulhatnak a világnézet eszméire és az ezekkel kapcsolatos dolgokra, valamint mindazokra a dolgokra és összefüggésekre, amelyek ezeket alátámasztják vagy velük harmonizálnak, 2. az ellentétes eszmékre és azokkal kapcsolatos dolgokra, 3. az előbbiek és az utóbbiak viszonyára.

Ez a három irányulás rendszerint nem válik el élesen egymástól és így a kultúrágak szempontjából sem választhatók el pontosan. Némelyik kultúra univerzalisztikus korszakában mégis gyakran megkülönböztethető egy 1. spontán kor, amelyben a világnézettel ellentétes eszmék nem tudatosulnak vagy csak kis mértékű az irántuk való érdeklődés; 2. vitatkozó, dialektikus kor, amelyben az ellentétes eszmék ellen való küzdelem dominál és 3. konstruktivitás — a szintézis kora, amelyben a világnézetnek az eszmékkel való kibékítése, illetőleg ezek viszonyának tisztázása és a kristályosodott világnézetnek szintetikus, konstruktív felépítése dominál.

¹² W. Pinder: Das Problem der Genaration in der Kunstgeschichte Europas.