Rend vagy Káosz? IV. rész

A kultúra mint műalkotás
Írta: Bácskay Bencsik Béla

Művészet

A. Az individualisztikus művészet

Az individualisztikus művészet az embernek mint egyénnek, elsősorban mint magánembernek az érdeklődését szolgálja. Feladata a szórakoztatás, az intellektuális és érzelmi energiák kiélése, és szublimálása, azaz alacsonyabbrendű energiáknak magasabbrendű tevékenységekben (testi, szellemi munka) való levezetése.⁹

Vonatkozhatik az énre, a vele szemben álló, rendszerint reális tárgyra (pl. egy másik énre), valamint ezek konkrét viszonyára. Ennek megfelelően, ha az Énnel szemben álló tárgyat úgy ábrázolja, amilyen az önmagában, akkor természethű, realisztikus, ha azt fejezi ki, hogyan jelenik meg az Én érzékeinek, érzelmeinek tükrében, akkor impresszionisztikus, szentimentális, ha pedig az Én és a tárgy viszonyának, egymásra való hatásának szemszögéből nézi, akkor relativisztikus (kubizmus, futurizmus stb.), ismeretelméleti jellegű. Az individualisztikus művészet mindig új tárgyakat, új kifejezési formákat keres, tehát extenzív.

Az individualisztikus beállítottságú művész részben önmagáért a művészetért és kedvtelésből, részben pedig egyéni érvényesüléséért alkot. Ezért az individualisztikus művészet a művész érvényesülését, hírnevét is szolgálja. A művész nevével jelzi a művet. A művészi alkotás tárgyának természete szerint gyakorlati célokat is szolgálhat (iparművészet, építőművészet).

Az individualisztikus művészet kifejezési módjai — eltekintve az individualisztikus beállítottsággal együtt járó meghatározottságtól — szabad, illetőleg tág keretek között mozoghat.
Az individualizálódás folyamata a művészetben együtt jár a művészi konvenciók alól való felszabadulással. Az individualisztikus képzőművészetre és irodalomra azoknak realisztikus és impresszionisztikus korszakában jellemző, hogy az éppen adottat, a konkrét dolgot ragadja meg és fejezi ki úgy, ahogy az egy pillanatban számunkra adva van s az elvont dolgokat is konkretizálja. A pillanatnyi által fejezi ki a nem pillanatnyi dolgokat is, „a száguldó idő nyomában” halad. A pillanatok sorozatában, vagy egy kiragadott pillanatban ábrázolja az eseményeket. A tér szempontjából az individualisztikus ábrázolási mód realisztikus és impresszionisztikus korszakában éppen, mert a pillanatnyilag látott helyzetet híven rögzíti le: perspektivisztikus. A hű távlati ábrázolás csak az „itt és most” ábrázolásánál lehetséges. A dolgok távlati képe minden pillanatban más és más, csak a pillanatnyi megragadása és ábrázolása által kifejezett, konkretizált dolgoknak lehet helyes a távlati elrendezése.

Azonban az ilyen, a tárgyhoz vagy a tárgy, élményéhez, látási képéhez igazodó ábrázolási mód az individualisztikus művészetnek nem minden korszakában szükségszerű. A tárgyaknak minden egyén számára érthető kifejezési módja csak az olyan individualisztikus korszakokban van meg, amelyekben még vannak közös mértékek. A közös mérték lehet a minden egyén számára egyforma külső valóság, a dolgok mértéke a tárgy a maga reális valóságában. Ebben az esetben a művészet túlnyomóan realisztikus, naturalisztikus. Egy más korban a dolgok mértéke nem a tárgy, hanem „az Ember”, a dolgoknak mindenkinél többé-kevésbé hasonló érzékelése, megragadása. A külső helyett a belső világ; a reális dolgok helyett „az Ember” válik a dolgok tengelyévé. Ilyenkor az ábrázolási mód nem azt fejezi ki, hogy a tárgy mi önmagában, hanem azt a mindenkinél többé-kevésbé hasonló módot, ahogy az ember a dolgokat látja. Az ilyen ábrázolási mód a dolgokról való benyomásokat, impressziókat ábrázolja, azaz impresszionisztikus. Azonban az individualisztikus művészet egy más későbbi korában teljesen relativisztikussá válhat, amelynél már sem a tárgy, sem „az Ember” nem abszolút, nem értékmérő többé. Mindkettő esetlegessé válik, a kettő viszonya az egyetlen alap, ami által az alkotások még többek számára értelmezhetők. A tárgyat önön mértékének tekintő objektivisztikus és „az Embert”, az általános emberit mértéknek tekintő humanisztikus értékelési mód helyébe a szubjektivisztikus értékelés lép. A művész a dolgokat saját egyéni értékelése, reagálási módja szerint ábrázolja — s gyakran egyáltalában nincs még egy egyén, aki alkotásait hasonló módon értelmezné. Végül az egyéni én egyéni értékelési módja is ingadozóvá válik. Életének más-más szakában másképpen látja, értékeli a dolgokat s régebbi alkotásait maga sem érti meg többé. Nincsen már semmi közös, nincsen már semmi állandó mérték. Az alkotások értékelése lehetetlenné válik; a kultúra felbomlóban van.

B. Az univerzalisztikus művészet.

Az univerzalisztikus művészet feladata a világnézet eszméinek kifejezése, eszmei alakjainak, a közösségi élet mozzanatainak s a közösségi élettel kapcsolatos közérdekű dolgoknak ábrázolása.
Az univerzalisztikus alkotás és műélvezet nem az energiák levezetése, kiélése, hanem fordítva, gyakran energiaforrás, lelki hajtóerő.
Nem önmagjáért való l’art pour l’art művészet, nem is az egyén érdekeit, érvényesülését, hanem az eszmék szuggerálását szolgálja.
Lehet spontán, ha pl. az eszméket és a közösségi élet egyes mozzanatait naiv módon ábrázolja, lehet dialektikus, ha az eszmék és ellentétes eszmék küzdelmét ábrázolja, és lehet konstruktív, ha az eszmék és a közösségi élettel kapcsolatos dolgok és mozzanatok tudatosított, szerves összefüggéseit, egymásra való vonatkozásait fejezi ki. A dialektikus és a konstruktív; művészet gyakran propagandisztikus, célzatos.

Az univerzalisztikus művészet éppen mert nem az egyén érvényesülését szolgálja, hanem az eszméket — személytelen. Az alkotó a háttérben marad, neve legtöbbször elvész az ismeretlenség homályában.
Az univerzalisztikus művészet általában nem a közvetlenül adottat, hanem az elvontat, a tipikusat fejezi ki, azt, ami egyetemes, univerzális. Ha ritkán konkrét dologra irányul is, azt is egyetemesíti, elvont módon ábrázolja. Alkotásainak tárgyai általában nem konkrét dolgok, vagy egyes privát személyek és azok magánélete, hanem, az eszmék, eszmei alakok s az, eszméket képviselő személyek s a közösségi élet mozzanatai. A konkrét dolgokat csak mint az eszmei tárgyak kifejezőit ábrázolja, csak eszmei vonatkozásban fejezi ki.
Az univerzalisztikus művészet kifejezési, ábrázolási módja ünnepélyes, komoly, konvencionális, hagyományos, gyakran pedig éppen pontosan előírt. Az univerzalisztikus képzőművészetre jellemző, hogy nem az éppen adottat, nem a pillanatnyit, nem is a pillanatok folytonos sorát ragadja meg, hanem az időtlen mozzanatokat. Nem „a száguldó idő nyomát követi”, hanem az eszmék időfeletti, plátói világát írja le s a dolgok örökérvényű mozzanatait. Kifejezési módja ezért eszményesítő, tipizáló, stilizáló, geometrikus, vagy éppen jelszerű. Az univerzalisztikus festészetben legtöbbször nem a konkrét pillanatnyi helyzet, hanem a tipikus mozzanatok ábrázolása a cél, s ezért — az „itt és most” kifejezéséhez szükséges távlati ábrázolás kezdetleges vagy hiányzó. Az univerzalisztikus művészet nem új tárgyakat és kifejezési formákat keres, hanem a hagyományos tárgyak és kifejezési formák ábrázolása, elmélyítése¹⁰, belső gazdagítása a célja, tehát intenzív jellegű.

A jellegzetesen univerzalisztikus alkotások, amelyek tipizálok, elvontak vagy éppen jelszernek, a dolgok mélyére nem látónak szemében a tehetség hiányát, kis mértékét vagy az ábrázolási mód fejletlenségét — primitivitását — mutatják. Pedig az ilyen alkotások nem a „fejlődésnek” alacsonyabb foka, vagy alkotójuknak csekély tehetsége miatt ilyenek, hanem azért, mert alkotójuk mást akart elérni; nem a dolgok hű ábrázolását, hanem az általános, minden hasonló dolognál egyforma sajátosságok kifejezését.
Ezért tipizáló, elvont vagy jelszerű az ilyen ábrázolási mód. Ezt aligha lehet primitívnek nevezni a természetutánzó, realisztikus, vagy impresszionisztikus ábrázolással szemben, mert hiszen tudjuk, hogy éppen a „legprimitívebb”, legelső emberi kultúrkör, a paleolit kor alkotásai, az ősember alkotásai, barlangfestményei természetutánzók voltak s van közöttük sok alkotás, amely az individualisztikus értékelés szempontjából hű tárgylátás s gyakran impresszionisztikus ábrázolása miatt tökéletes. S mégis a paleolit kor után következő neolit kornak az általánosra, a tipikusra irányuló elvont, jelszerű ábrázolási módja nem tekinthető kulturális szempontból primitívebbnek az előbbinél, csupán más célúnak, mert hiszen ennek a látási, ábrázolási módnak köszönhetjük az egyik legfontosabb kulturális tényezőnek: az írásnak a feltalálását. Tudjuk, az írás a természeti tárgyak tipizáló, majd jelszerű ábrázolásával kezdődik. A dolgoknak általános vonásai iránt való univerzalisztikus érdeklődés nélkül aligha alakulhatott volna ki. Mint ahogy a megelőző individualisztikus látásmódú, életmódú, naturalisztikus művészetit paleolit korban az írás még nem is alakult ki.
Azonban az univerzalisztikus látásmódú ember számára, valamely konvencionális ábra vagy jel nemcsak a dolgok általános vonásainak lerögzítését jelenti, hanem gyakran szimbólum is. A jel nemcsak jelöli a hozzá hasonló vagy általa jelentett dolgokat, hanem képviseli is azokat, a jel nemcsak jel, hanem dolog is és sűrítve benne vannak mindazok a dolgok, amelyeket jelent. Ezért a jellel való cselekedet az általa jelentett dolgokkal való cselekedetnek is számit, a jelzett dolgokkal való ténykedést szimbolizálja vagy helyettesíti.
Ilyen értelme van a természeti népeknél a fétiseknek, ilyen értelme volt a pythagoreusoknál a számoknak, és ilyen értelme van a keresztény hívő előtt a kereszt jelének.

Túlzottan univerzalisztlkus, megmerevedett kultúrájú korokban a művészeti alkotások legnagyobb része elvont, jelszerű, pontosan előírt formájú. Az alkotásból hiányzik csaknem minden egyéni vonás. A művésznek ragaszkodnia kell az előírásokhoz, a tradíciókhoz, semmit sem tehet hozzá a műhöz önmagából. A művészi alkotás azonban mindig egyéni sajátosságokkal rendelkező valami. Az a kor, amely változatlanul mindig ugyanazt hozza létre, nem alkot, csak ismétel. Az ilyen korban megszűnik a művészet tevékeny élete. Nem pusztul el, de mert megszűnik minden egyéni mérték, értékelés, ami újat, mást hozhatna létre, a művészet nem változik többé, megdermed.

A tudomány

A. Az individualisztikus tudomány.

Az individualisztikus és univerzalisztikus tudomány hasonló viszonyban vannak egymással, mint a megfelelő művészetek.
Az individualisztikus tudomány a rokon látásmódú művészethez hasonlóan lehet realisztikus, ha a tárgyat úgy akarja megragadni, amilyen az önmagában, lehet szenzualisztikus, illetőleg jelenségtudomány, vagy pozitivisztikus tudomány, ha a tárgyat mint jelenséget vizsgálja, ahogy az az én érzékeinek tükrében megjelenik. Végül lehet relativisztikus tudomány, ha sem a tárgyat önmagában, sem a tárgyat mint az én számára megjelenő jelenséget nem tekinti kiinduló pontnak, hanem az én és a tárgy közötti viszony szemszögéből vizsgálja a dolgokat.
Az individualisztikus tudomány mindig újabb tárgyak megismerését, új elméletek felállítását célozza, tehát extensiv jellegű. Egyformán foglalkozik általános és konkrét dolgokkal, de az általános összefüggések kutatása és az elméletek végső céljának mégis a konkrét tényekre való alkalmazásukat látja.
Az individualisztikus tudomány a l’art pour l’art művészethez hasonlóan az igazságot elsősorban önmagáért keresi, részben pedig a tudomány művelőjének egyéni érvényesülését vagy az emberiség boldogulását szolgálja. Az ilyen tudomány demokratikus. A tudós bebizonyítja tételeit, azokat bárki számára érthető és magától értetődő tételekre vezeti vissza, tehát elvben mindenki számára megragadhatóvá teszi. Nem ismer el tekintélyt, csak a tények és érvek bizonyító erejét. Az individualisztikus tudomány, minél inkább individualisztikus valamely kor, annál inkább elválik a vallástól és függetleníti magát a közösség, világnézetének rendszerétől. A közösség érdekében való korlátozásokat nem ismer.
Túlzottan individualisztikus korok jellegzetes tünete, hogy nyilvánvalóan rombolóhatású feltevéseket, elméleteket és tényeket is nyilvánosságra hoznak és ezek mindinkább kikezdik azokat a konvenciókat, amelyeket a közösség léte feltételez. Pl. azáltal, hogy a mindenbe való kételkedést tanítják¹¹ a közösséget összetartó eszméket (Nemzet, Haza) lekritizálják vagy a szexuális kérdéseket a nagy nyilvánosság előtt boncolgatják.

B. Az univerzalisztikus tudomány.

Az univerzalisztikus tudomány nem válik el élesen a kor világnézetének rendszerétől — nem önmagáért van, — hanem elsősorban azt szolgálja, annak van alárendelve. Nem annyira új tárgyak megismerését, új elméletek felállítását, mint inkább a régi tárgyak minél kimerítőbb megvitatását, a régi tanok minél nagyobb elmélyítését célozza, tehát intenzív jellegű. Foglalkozik általános és konkrét dolgokkal is, de a konkrét dolgok inkább csak annyiban érdeklik, amennyiben azokra az általános fogalmak és eszmék, a régi tanok alkalmazhatók. Elsősorban mégsem elméleti jellegű, hanem inkább gyakorlati példák gyűjteménye vagy szövegmagyarázat. Iskolatudomány, vagy egyes tudósoknak, papoknak és kiválasztott, beavatott tanítványaiknak a titka. Nem szabad és kötetlen, hanem kötött, nem a tárgyhoz, hanem a közösség eszméihez igazodik s gondosan kirekeszti mindazokat a tanokat, amelyek a közösség rendjére veszedelmesek lehetnek és a közösség világnézetével ellenkeznek. Valamely állítás igazságát nem annyira a tárgyi bizonyítékok és érvek, mint a világnézet tételeivel való megegyezés, a tekintélyekre való hivatkozás és azok véleményével való alátámasztás garantálja. Nem demokratikus, hanem arisztokratikus jellegű. A túlzottan univerzalisztikus korok sajátos tünete, hogy a tudomány megkötései annyira szigorúak lesznek, hogy ez végül is megállítja a tudomány fejlődését. Nem alkot többé, csak ismétel, pusztán iskolatudománnyá válik. Ilyenné vált pl. a kínai mandarinok tudománya. A meglévő tanokhoz nem szabad többé hozzányúlni, azokhoz hozzátenni, vagy azokból elvenni. A változtatás vagy a kételkedés kegyeletsértésnek, bűnnek vagy éppen eretnekségnek számít. Végül nem is gondol senki a hagyományos tudomány megváltoztatására, megvizsgálására. Egyszerűen kontrolálható téves tételeket évszázadokon át tanítanak anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna igazságukat kontrolálni. Ilyen volt pl. a középkorban a pók lábainak számára vonatkozó, Aristotelesnek tulajdonított téves állítás. Egyiptomban pedig a háromszög területének a kiszámítására vonatkozó téves szabály. Végül is hiába bizonyítaná valaki egy tantétel helytelenségét világos érvekkel vagy egyszerű tényekkel. A hívő az ellentétel világosságát bűnös hivalkodásának, meggyőző erejét hite próbatételének látná, a tényt szintén próbatételnek, az őt megkísértő, hitétől eltántorítani óhajtó démonok játékának vélné.

Filozófia, világnézet

A) Az individualisztikus filozófia.

Az individualisztikus filozófia szintén élesen elválik a vallástól. Nem egy kétségbevonhatatlan normarendszerhez igazodik, hanem vagy a tárgyakhoz, vagy az énhez, vagy a kettő viszonyához. Igaz az a gondolat, amely vagy a tárggyal, vagy az én gondolkodási formáival megegyezik, vagy pedig, amelynek értelme az én és a tárgy viszonya szempontjából tisztázva van, azaz, amely ismeretelméletileg megalapozott. A tárgyat vagy önmagában, vagy az én szemszögéből vagy a kettő viszonyának szemszögéből vizsgálja. Nem transzcendens (e fogalmat a transzcendens eszmékre vonatkoztatva)—, hanem realisztikus, vagy szenzualizmus, a jelenségek filozófiája, vagy relativisztikus. A realisztikus filozófiában, a tárgyak mértékei maguk a tárgyak, az immanens filozófiában a dolgok mértékei az érzéki adatok vagy „az Ember”, az általános, mindenkiben közös emberi. Végül a filozófia teljesen relativisztikussá, szubjektivisztikussá válhat. Sem a tárgyiasság, sem az általános emberinek való megfelelés nem közös mérték már. Nincsen közös mérték és csak egyéni, néha még őszinte, de magányos filozófiák, vagy tetszetős, divatos rendszerek vannak.
A túlzottan individualisztikus korban, a filozófiai gondolkodás meddővé válik és divatossá lesz a korábbi tanok, ősi intézmények és hagyományok kritikája és kigúnyolása, főleg irodalmi köntösben. A világnézet és a történelem nagy alakjairól, eseményeiről, intézményeiről és a jelen idealisztikusabb törekvéseiről terjedhetnek el hibáikat kiélező leleplezések, tréfás vagy nyílt rágalmazások, amelyek bomlasztó hatását az esetleges ellenbizonyítás már nem semlegesítheti. Nemcsak a mások kigúnyolása divatos, hanem a maró, keserű vagy léha öngúny is. Nincsen már hitele semminek. Mindent kikezdhet a cinizmus. A szellem pojácává válik s ezáltal önmaga gyilkosává lesz. A kultúra felbomlóban van.

B. Az univerzalisztikus filozófia.

Az univerzalisztikus filozófia nem válik el élesen a világnézettől, alá van rendelve, annak egyik ága, vagy éppen azonosul vele.
Valamely kultúra minden olyan kora, amelyben egy egyetemes világnézet a kultúra legtöbb megnyilvánulására rányomja a bélyegét, univerzalisztikus kor. — Az univerzalisztikus beállítottság nincs kötve egy sajátos világnézethez. Különböző kultúráknak tartalmilag különböző világnézetű (de ugyanazon koron belül egységes világnézetű) korai lehetségesek, amelyek mind ugyanolyan értelemben univerzalisztikusak. Az univerzalisztikus beállítottság önmagában még nem világnézet. Az individualisztikus és univerzalisztikus jelzők nem tartalmi mozzanatokat, nem bizonyos adott gondolatokat, adott cselekedeteket vagy alkotásokat jelentenek, hanem azt, hogy a gondolatok, cselekedetek és alkotások milyen mértékben eltérőek, egyéniek, vagy milyen mértékben hasonlóak, egységes, összefüggő jellegűek. Tehát, hogy valamely kor individualisztikus vagy univerzalisztikus-e, az csak e korban élő kultúrközösséghez tartozó egyének gondolatainak formájától, cselekedeteinek és alkotásainak eltérésétől és hasonlóságától függ, de független e gondolatok, cselekedetek, alkotások tartalmától, mibenlététől. A kor világnézete ezzel szemben bizonyos meghatározott tartalmú tételek, tanok rendszere.

Az univerzalisztikus kor filozófiájának, azaz világnézetének három módozatát különböztetjük meg: 1. a még túlnyomóan spontán világnézetet, 2. a vitatkozó, dialektikus módozatot és végül 3. a rendszeres, szisztematikusan felépített változatot.
Az univerzalisztikus beállítottságú ember számára a tárgyak értékmérői nem maguk a tárgyak, sem az általános emberi mozzanatok, hanem a világnézet eszméi. Valamely gondolat igazságát a tárggyal való megegyezés, de végső fokon a világnézet eszméinek való megfelelés, a világnézet tételeivel való harmonizálás dönti el.
Míg az individualisztikus korban a filozófusok mindig valami új elméletnek a kitalálására törekszenek, az univerzalisztikus korban nem új tanok kitalálása, hanem a meglévő világnézet kétségbevonhatatlan tanainak elmélyítése a cél.
Az individualisztikus filozófia atomisztikus jellegű abban az értelemben, hogy analitikus, azaz minden dolgot kiinduló dolgokra, pl. elemekre, közvetlenül adott élményekre (érzetekre), alaptételekre stb. igyekszik visszavezetni, vagy azokból levezetni. Ezzel szemben az univerzalisztikus filozófia organikus, a dolgokat nem elemi, kiinduló dolgokból igyekszik leszármaztatni vagy ilyenekre visszaszármaztatni, hanem a dolgokat az Egész, az eszmék, a világnézet szempontjából vizsgálja. Nem annyira a dolgoknak belső felépítettsége, összetettsége a problémája, inkább a világnézetben való helyük, szerepük.

Az univerzalisztikus kor filozófiája: a világnézet nemcsak tan, hanem életforma, életterv is, amely a cselekvésekre és az alkotásokra is rányomja a maga sajátos tartalmi vonásainak bélyegét.
Túlzottan univerzalisztikus korokban a közös világnézet mindinkább meghatározza a szellemi megnyilvánulásokat. A meghatározás megkötéssé, korlátozássá válik. A vélemények, a cselekedetek és alkotások mindinkább előírásosakká lesznek, az egyéniek pedig különcségeknek látszanak, megbotránkozásra adnak okot. De mivel minden alkotás valami újat, egyénit is jelent, az ilyen kor már nem alkot többé, csak ismétel.
A kultúra szelleme nem pusztul el, csak megbilincseli önmagát, mozdulatlanná válik.

⁹ Az individualisztikus művészet nemcsak a meglévő energiák, tehetségek kiélése, hanem a hiányzó energiákat, a meg nem tett cselekedeteket pótló helyettesítő cselekvés is lehet. Úgy a művész, mint a műélvező valamilyen cél eléréséhez gyengének, valamilyen tekintetben alacsonyabbrendűnek érezheti magát s az alkotáson keresztül képzeletében valósítja meg, éli át azt, amit a valóságban is átélni, megvalósítani szeretne, de nem tud.
¹⁰ Kínában ma is van oly művészeti irány, amelynek követői tudatosan lemondanak minden újításról s csak a régi mesterek festési stílusát utánozzák.
¹¹ Giambattista Vico a zseniális történetbölcselő (1700 körül működött) írja, hogy a bomlást elősegítik a „filozófiák, amelyek szkepticizmusba esnek és a balga tudósokat az igazságban való kételkedésre tanítják.”