Kultúrpathológia
Írta: Bácskay Bencsik Béla
A kiadó előszava
Az olvasónak tesszük fel a kérdést, mi az, amit választ: a Rend, vagy a Káosz?
Azért készült ez az írás, hogy felébressze a Nemzet lelkiismeretét. Pedig nem politikai irat, hanem történetbölcselet. A tudományos igazsággal akarja kényszeríteni az olvasót, hogy szembe nézzem a jelen sorsdöntő kérdéseivel. Éles reflektorfénybe állítja a Mát, pedig csak röviden foglalkozik a közvetlen jelennel. Azért ír így a szerző, mert mint a beteggel együttérző orvos, kíméletesen akarja tudatni szenvedő korunkkal, hogy már csak a gyors műtét mentheti meg, hogy a fájdalomcsillapító szerek nem segíthetnek többé. Régi korok, távoli kultúrák átfogó összefüggéseinek gyújtópontjába állítva mutatja meg szörnyű sebeinket, de egyúttal az orvoslás módjára is rávezet, reményt ad a gyógyulásra, de komolyan figyelmeztet, hogy azt magunknak is akarnunk kell.
Bemutatja az egyes kultúrkörök megdöbbentő betegségeit, s a
kultúrák és népek nyomorúságos pusztulását. De bemutatja a gyógyulás
tüneteit és az egészséges, termékeny és boldog kultúrkorokat is. A
megőrült korok apokaliptikus, idegfeszítő borzalmainak szorongó
olvasása után megkönnyebbülten és örömmel lélegzünk fel, mikor az
egészséges kultúrkörök termékeny virágzását látjuk. Bemutatja a
különböző kultúrák változását, gyógyulási és betegedési folyamataikat.
Mindinkább érezzük, hogy ha a szerző másról is beszél, akkor is rólunk
van szó. Anélkül, hogy célzatosan állítaná be a dolgokat, a legtisztább
tárgyilagossággal, egyedül a tények és igazságok kényszerítő logikája
által vezeti az olvasót. A szerző személytelenül áll a tények mögött,
nem szól közbe, nem vitatkozik, csak a tények beszélnek, mert művének
célja nem a sebek felszakítása, nem a gyűlölködés, az ellentétek
kiélezése, hanem az, hogy e könyvet olvasó minden magyar számot vessen
saját magával, a történelem nagy összefüggéseinek fényében a jelenlegi
válsággal, és hogy maga is hozzájáruljon a nagy döntéshez, amelynek
rövidesen el kell jönnie, ha nem akarunk elpusztulni. De a döntést az
olvasóra bízza, mert tudja, hogy a történelmi tények és igazságok
minden rábeszélésnél meggyőzőbbek, és az olvasónak a saját
lelkiismeretével kell elintéznie, hogy követi-e a történelem hívó
szavát.
Az individualisztikus és az univerzalisztikus kultúra
1. Megőrült kultúrák.
Ma a világnézetek harcának korában élünk. Két vélemény áll egymással szemben: az egyik szerint az individualisztikus, a másik szerint az univerzálisztikus kultúrállapot helyesebb a közösség életének és alkotóereje kifejtésének szempontjából. Az első szerint a kultúra alapja az egyén, az individuum. Az egyén szabad erőkifejtése és szabad érvényesülése feltétele a jólétnek és fokozott termelésnek. Minden mesterséges gát csak korlátozza az egyént szabad alkotásaiban és végeredményben a kultúra lehanyatlásához vezet. Az ellentétes nézet szerint viszont a jólétet, a fokozott termelést és a magasrendű alkotások létrehozását csak bizonyos eszmerendszernek megfelelő tervszerű irányítás biztosíthatja. A kultúra alapja nem az egyén, hanem a közös eszmék — universálék —, a közös meggyőződések és a közös akarat.
Kimutatható, hogy egyik nézet sem helytálló valamennyi kultúrkorszakra vonatkozólag. Vannak korok, amelyekben egy közösség élete szempontjából a szabadabb individualisztikus állapot helyesebb és vannak korok, amelyekben a kötöttebb univerzálisztikus rend felel meg jobban. Mindkettő vezethet magas értékű kultúrához, de pusztuláshoz is. Vannak korok, amelyekben vagy szilárdabb, univerzálisztikusabb rend váltja fel a felbomlásban levő laza individualisztikus társadalmi rendet s közös eszmék váltják fel az egymással ellentétes vélemények zűrzavarát, vagy pedig a kultúra felbomlik, elpusztul. De vannak olyan korok is, amelyekben valamely megcsontosodó univerzálisztikus, túlságosan kötött társadalmi rendszer vagy enged kötöttségéből, azaz szabadabbá, individualisztikusabbá válik, vagy pedig a közösség kultúrája végképp megdermed és élő-halottként csupán látszatéletet él tovább.
A következőkben először a kultúráknak e szélső módozatait írjuk le, hogy az ezeknél fellépő jellegzetes tünetekből az egészséges állapotoknál is megtalálható sajátosságokra következtessünk, mert a beteg állapotoknál könnyebben felismerhetők az individualisztikus, vagy univerzálisztikus sajátosságok, amelyek az egészségeseknél is megvannak, de nem olyan jellegzetesek és nem annyira túlzott mértékűek.
Túlzottan individualisztikus a bomló kultúra állapota.
Ha valamely kultúra szellemi egységének a meglazulása egy bizonyos ponton meg nem áll és egy új, vagy megújult világnézet ismét össze nem foglalja az egyéneket, akkor az egység meglazulása a kultúra felbomlásához vezet. Megszűnik a közös erkölcsi felfogás. Szabadosság és önzés lép a régebbi szilárdabb erkölcsi érzés helyébe. Az egyének kíméletlen küzdelmet folytatnak egymás ellen az érvényesülésért és a hatalomért. De a szabadverseny már nem a tehetségeseket, hanem a kevésbé kényes erkölcsi felfogásúakat veti felszínre. A népképviselők már nem a népet, hanem az őket megvásárló tényezők érdekeit képviselik. Az üzleti életben az igazságos haszon eszméje eltűnik és a spekuláció lesz úrrá. Sokan munka nélkül óriási vagyonokat varázsolnak elő. A munkás élet ostobaságnak látszik. Szégyenletes valóság, hogy „aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.” óriási tömegek jutnak koldusbotra. Az egyik oldalon a jólétben való dúskálás, a másikon szörnyű nyomor. Az ideális dolgok értékelése megszűnik és az anyagiasság teljesen elhatalmaskodik. Az összetartás érzése elsorvad. Nincs már semmi korlát, árulók, kalandorok, banditák szabadon garázdálkodnak. A magát másokért vagy eszmékért feláldozó hős bolond, mert az eszmékben való hit komikus. A közös meggyőződések, világnézet és a kölcsönös bizalom helyébe minden vonatkozásban a kétely lép. Az emberek elvtelenek és bizalmatlanok. Szilárd egyéni meggyőződések sincsenek. Minden ingadozó, bizonytalan és viszonylagos. Nincsen már többé közös mérték a dolgok értékelésére. Az egyének mindinkább egyéni alkotásokat hoznak létre, amelyeket végül csak maga az alkotó (pl. művész) képes megérteni és értékelni. Az életnek mindinkább csak a hátrányait látják. A blazírtság, életuntság pestisszerűen terjed. A születések száma ijesztően csökken, az öngyilkosságok száma megdöbbentő gyorsasággal növekedik. Nincsen már érdeklődés, lelkesedés, áldozatos akarat. Nincsen már kultúra, csak szenvedő, tülekedő, vagy mindentől megcsömörlött, unott emberek tömege. A halott érdeklődést csak perverz, idegizgató eszközök támasztják fel rövid időre. A kultúra megőrült.
A felbomló kultúrának e képéhez hasonló például az athéni kultúra képe az Alkibiades utáni korban. A nagymultú görög kultúrának lealacsonyodott hordozóira, akik közül sokan pénzért mindenre, — még hazaárulásra is — hajlandók voltak, joggal tekintettek megvetéssel az akkor ébredő Itália ifjúi népei.
Hasonló állapotban volt a római kultúra is később a birodalom felbomlásának idején. A vezetők csak egyéni érdekekkel és érzéki, idegizgató élvezetekkel törődtek. Nem a férfias küzdelem, hanem hízelgés, vesztegetések és gyakran bérgyilkosságok által igyekeztek érvényesülni. A régi nemes hagyományok helyét a cinizmus és a blazírtság váltotta fel. Nem a kultúra megbomlott szelleme, hanem az elődök által megteremtett és egy ideig még gépiesen is működő hatalmas szervezet tudta egy darabig megvédeni a birodalmat a népvándorlás hordái ellen.
A felbomlásnak e tüneteit mutatta a kínai kultúra is Konfucse születésének idején (Krisztus előtt VI. sz.) és a legutóbbi években. Valószínűleg a kínai-japán háború ébreszti fel újra az összekapcsoló erőket.
Talán nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy a világháború utáni évtizedben az amerikai kultúra és az európai kultúra is a legtöbb országban a felbomló kultúrának fent vázolt képéhez hasonló állapotban volt és sok helyen még ma is bomló állapotban van. „Tébolyodott világban élünk” mondja Huizinga és nem jár messze a valóságtól. Ha kultúránknak ezt a válságát részletesen elemezni akarjuk, úgy véljük, eltekinthetünk a mindenki előtt ismeretes politikai, gazdasági és erkölcsi válság elemzésétől. Csak a tudomány és művészet válságát vázoljuk.
Emlékezetes még a tudomány válságának, a tudományban való bizalom megrendülésének az az állapota, amelyet a háború utáni évekig tartó bomlási folyamat eredményezett. Sokan a tudomány csődjét emlegették. A legexaktabb tudományok, a fizika és a mathematika is elvesztették hitelüket. A newtoni világkép összeomlott, a mathematikában kiküszöbölhetetlennek látszó ellentmondások lépnek fel. Az emberek már nem a valóság és az igazság kutatása eredményének látták a tudományt, hanem önkényes feltevések rendszerének. Divatossá vált a tudományok kritikája. (Bergson, Klages.) Alig volt már, aki komolyan hitte volna azt, ami a XIX. században még vezérlő meggyőződés volt, hogy a tudomány hivatott az emberi élet megszervezésére. A relativizmus és szubjektivizmus vált uralkodóvá. A tudomány lezuhant magas piedesztáljáról. A tudományos rendszerek igénye tételeik örökérvényességére naivitásnak látszott. Csak korjelenségeknek, vagy éppen divatjelenségeknek tekintették a különböző tudományos elméleteket és áramlatokat. Emellett a művészet felbomlásával egyidejűleg számtalan, a futurista és dadaista művészettel analóg jellegű új tudomány keletkezett. Elterjedt a mesmerismus, mely az embereket arra oktatta, hogy miként mozdíthatnak meg pusztán akaratuk erejével mozdulatlan tárgyakat. Elterjedt a spiritizmus, a grafológia, a tenyérjóslás tudománya, az alchímia, asztrológia, teozófia, pszichoanalízis, szuggesztiós és autószuggesztiós elméletek, stb. Tagadhatatlan, akadt ezek közül olyan is, amelynek helyes alapjai voltak s amellyel komoly tudósok, komoly formában is foglalkoztak, de kétségtelen, hogy mint divatáramlatok, amelyeket túlnyomóan kontárok, vagy éppen sarlatánok űztek; egy felbomló kultúra pusztulásának tünetei. Az új tudományok már nem arra szolgáltak, hogy magas, nemes célok felé lendítsék és vezessék az embert. Az embereknek „tudományos alapon” való tevékenysége gyakran csak abban állt, hogy mint az indiai köldöknézők, vagy mint az őrültek órákon át néztek egy tárgyat, vagy konokul ismételgették ugyanazt a szót, vagy asztal körül ülve félhomályban az asztal megmozdulására várakoztak, vagy telepeket alkottak, ahol mindenki meztelenül járt, vagy nyers kosztot ettek négyszáz évig tartó életet remélve, vagy titokban folyton a balkarjukat mozgatták ,hogy másoknál kétszeresen okosabbak legyenek. Klubok és szövetségek alakultak, amelyeknek tagjai négykézláb ugráltak, ezt tartva a tökéletesedés leghelyesebb módjának.
De nemcsak a divatos népszerű tudományok és az életre való alkalmazásuk mutatott beteges jelenségeket, hanem a hivatalos tudomány is, amelyben jelentkező bomlási tünetekről már szólottunk. A bomlási jelenségekkel egyidejűleg egy másik betegségi tünet is jelentkezett: a tudomány meghígulása. A tények gyűjtögetésének szenvedélye, melyet korábban a dolgok és az igazság megismerésének nemes vágya fűtött, sokaknál puszta gyűjtőszenvedéllyé vált, ami végül is a tudomány ellaposításához, szürke alexandrinizmushoz[1] vezetett. Már mindenki lehetett tudós. Ehhez csak az kellett, hogy kiválassza a tényeknek egy kevesek által figyelemre méltatott kis csoportját, és ezeken gyakorolja magát szorgalmasan újabb részletismeretek és adatok gombostűre tűzésével és skatulyázásával. A tudományos irodalom egészségtelenül felpuffadt. Ha valaki a szakirodalmat becsületesen át akarta tanulmányozni, csak ritkán akadhatott értékes alkotásra s a banális és selejtes műveknek egész hegyén kellett magát keresztülrágnia. A tudomány és a tudományos irodalom túlzottan extenzívvé, kiterjedtté, megemészthetetlenné vált. A tudósok már túlnyomó részben nem egymásnak, nem is a tudni vágyó olvasóknak, hanem a könyvtárak polcainak írtak. A tudomány eltávolodott az élettől és könyvtártudománnyá változott.
Hasonló állapotba jutott a művészet is. A dolgoknak tisztán látási képét visszaadó impresszionista művészet helyébe kisebb csoportok művészi felfogását tükröző relativisztikus és teljesen egyéni művészet lépett. Voltak irányok, amelyek a dolgok megragadásának módját akarták kifejezni. A mozgó tárgyat pl. mozgása különböző mozzanatainak egymással összefolyó ábrázolásával fejezték ki. Mások a dolgokat azok meglátásának, észrevételének sorrendjében ábrázolták, az illető dolgok összefüggésére való tekintet nélkül.
Egy ilyen kép pl. egy kocsma belsejét ábrázolja a következő módon. Képzeljük el, hogy a külső sötétből nyitunk be a kocsmába. A belépés pillanatában káprázó szemünk először a lámpát látja meg. (Tehát a képnek egyik helyén — amely először ragadja meg a figyelmet — a lámpa látszik.) Tovább tájékozódva, a kocsmában észrevesszük a lámpa alatt az asztal lapját, rajta borral telt üveggel és poharakkal, — de ugyanakkor a lámpát már nem látjuk. A művész tehát az asztal lapját a poharakkal a képnek egy másik helyén ábrázolja, összefüggés nélkül a lámpa képével — azonban olyan módon, hogy a kép szemlélésénél másodszorra lehetőleg ennek a második észrevételnek képét lássuk meg.
Belátható, hogy ezek az ábrázolási módok nem magát a dolgot, nem is annak összefüggő látási képét, hanem a dolgok megragadásának, észrevételének mikéntjét akarják kifejezni, s a megismerésre, az észrevételre vonatkozó meggondolásokon alapulnak, tehát ismeretelméleti jellegűek. Ilyen ismeretelméleti megfontoláson alapulnak a futurista, szürrealista és kubista művészeti irányok. A művészet további „fejlődése” ezeken az ismeretelméleti, relativista irányokon keresztül a teljesen bomlott, lelki-szellemi betegségek tüneteit mutató irányokhoz és a teljesen egyéni alkotásokhoz vezetett. Megszűnt a művészi alkotásoknak minden közös mértéke. „Az igazi művész anarchista” ez volt a jelszó. Megszületett a primitivizmus, a tárgynak szándékosan kezdetleges, a gyermekek rajzára emlékeztető ábrázolása.[2] Más művészek újságlapokat, gyufaskatulyákat ragasztottak képeikre és mindennek tetejébe megalakult a gépművészet. Kiállításokat rendeztek „meghalt a művészet, éljen a gépművészet” jelszóval.
Kétségtelen, hogy a gépeknek, a pompás, karcsú, áramvonalas, kecsesen suhanó repülőgépnek, vagy az ugrásra kész tigrisszerű sportautónak megvan a maga szépsége. Ez a szépség azonban a gép (belső és külső) struktúrájának és feladatának pompás összeegyeztetésén alapul. Az ilyen gép szép, mert valamit hűen fejez ki: azokat a bravúros cselekményeket, amelyeket az ember általa véghezvinni képes. A művészet — mint Goethe mondja — kifejezés. Ebben az értelemben valóban művész az ilyen gépek alkotója. A „gépművészet” művészei azonban szánalmas és minden mérnöki érzést felháborító torz, mérnökileg hazug, vagy értelmetlen dolgokat, vagy embert és állati alakokat tákoltak össze gépalkatrészekből. Ezek az alkotások nem fejeztek ki semmit, legfeljebb alkotójuk lelkének szörnyű sivárságát. A végső kifejlés a dolgokat, — közöttük gyakran nemi testrészeket —, bizarr összevisszaságban ábrázoló, minden iránytól független, teljesen egyéni művészet volt. A művésznek mindenkinek meg kellett magyaráznia alkotását. A korra jellemző, hogy számosan voltak olyanok, akiknek tetszett az érthetetlenség, akiknek imponált a művész egyénisége, alkotásának ziláltsága, „erotikummal való fűtöttsége”. Megszűnt minden korlát, minden közös, sőt minden egyéni mérték is. A művész később gyakran maga sem tudta, hogy festménye mit ábrázol. Egy festő egyszer elmagyarázta nekünk, hogy festményén a különös sötét tárgyak között látható, élesen rikító sárga vonal a bokrok között rejtőzködő emberpárt a paradicsomból kiűző arkangyal tüzes kardja. Néhány évvel később azt állította, hogy a sárga vonal a magyar népregékben szereplő „Isten kardja”, a sötét tárgyak pedig birkák, amelyek a tüzes kard látványára ébredő pásztorfiú (szintén sötét tárgy) körül alszanak.
Hasonló tünetek voltak e korban az irodalomban is. Mint a tudomány, a festőművészet és a szobrászat, ez is teljesen extenzívvé vált. Mindenki valami újat és új módon akart kifejezni. A versformák mind változatosabbakká, mind számosabbakká lettek, végül teljesen felbomlottak, megszületett a szabadvers. A mindenáron való újítás szelleme bizarr próbálkozásokra késztette az írókat. Ahol kisbetű kellett, ott nagybetűvel írtak, ahol nagybetűvel szokás írni, ott kisbetűvel írtak. Nem balról jobbra, hanem jobbról balra, nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé kezdtek írni. Mert azelőtt a szó betűi egyformák voltak, most folyton növekedő, vagy kisebbedő betűvel fejezték ki mondanivalóikat. Mert azelőtt a szavak összetartozó betűk csoportjai voltak, most ők a lap különböző részein össze-vissza dobálták az egyes betűket, úgy, hogy azokat csak nagynehezen sikerült az olvasónak összeszednie, vagy az egészet, mint valami betűrejtvényt kellett megfejtenie. Megszűnt minden közös és minden egyéni mérték. Bizonyos, hogy ezeknek az alkotásoknak az írója, aki a korszellem változásának megfelelően, azóta kötöttebb formában ír, ma sok esetben maga sem emlékszik arra, hogy mit is akart kifejezni ezekkel a betűrejtvényekkel.
A kultúra őrültségének az imént leírt fajtájával ellentétes másik fajtája a túlzottan univerzálisztikus, megdermedt kultúrállapot.
Ha valamely kultúra szellemiségének megmerevedése egy bizonyos ponton nem áll meg és így egy új eszmevilág idején fel nem üdíti a régi, már dogmatikussá vált hagyományokat és ismét szabadabb lélegzethez nem juttatja az egyéneket, akkor a megmerevedés folyamata a kultúra teljes megdermedéséhez vezet. A társadalmi osztályok mind élesebben elválnak egymástól. A rétegesen felépített (kasztok, céhek, illetőleg foglalkozási ágak szerint) rendezett társadalmi rendszer már nem a kiválókat, hanem gyakran a hízelgőket, a szolgalelkeket veti az egyes rétegek élére. De ha az ilyen megmerevedett kultúrában nincsenek is elnyomó, uralkodó osztályok, az ember a személytelen törvényeknek, a vallás eszméinek szolgájává válik. A tervszerű termelési beosztás mindinkább megmerevedik, nehezebben alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A gazdasági élet elmechanizálódik és az egyéni kezdeményezés lehetetlenné válik.
A tudomány évszázadok alatt mindig ugyanazokat az igazságokat taglalja. A művészet ugyanazokat a tárgyakat variálja. A világnézet tételei kétségbevonhatatlanok. Akinek egyéni véleményei vannak, kénytelen azokat eltitkolni. Különcnek és bolondnak tűnik fel az, aki nem úgy gondolkodik és cselekszik, mint a többiek. Ha pedig, akár reális tényekre hivatkozva nyíltan szembefordul a világnézettel, súlyos büntetésben részesül, vagy kivégzik. Az erkölcsi felfogás kérlelhetetlen és kegyetlen. Szigorúan elítélnek és bűnösnek tekintenek mindenkit, aki bár akaratlanul is, a törvények ellen vét. Az emberek mindent a világnézet, a vallás dogmáinak szempontjából értékelnek. A dolgok reális és egyéni értékelése megszűnik. Az egyén mindenütt korlátokba, kényszerbe ütközik. Egyénisége elsatnyul, elvész a nagy, színtelen egyformaságban. A társadalom nem egyéniségek, hanem fanatikus, minden egyénivel és újjal szemben elfogult türelmetlen és (rétegenként) egy kaptafára szabott emberek tömege. Nincsen már semmi újdonság, változatosság, zajló élet. Nincsen már kultúra, nincsenek színes újszerű alkotások, csak örökös szürke egyformaság, kínos, mániákus ismétlődés. A halálosan gépies egyformaságot csak ünnepélyes alkalmakkor bemutatott emberáldozatok, vagy tömeges kivégzések szakítják meg rövid időre. A kultúra megőrült.
A túlzottan univerzálisztikus, megmerevedett kultúrának legjellegzetesebb példája a perui inkakultúra. „Egészen biztosan sohasem volt határozottabban felismerhető őrület a történelemben, mint az inka állam.”[3] Az embereket századokba, ezredekbe, tízezredekbe osztották. Az egyes törzstársadalom — ayllu — faluban lakott, pontosan meghatározott helyen: — marca. Saját személye felett senki sem rendelkezett. A gyermekszületést szabályozták. A védkötelezettség alól nem volt kivétel. Minden terményt állami raktárakba kellett beszolgáltatni és ott hivatalnokok osztották három részre; egyharmad volt az inka uralkodó osztályé, egyharmad a hivatalnokoké és munkaképteleneké, egyharmad a népé. Az ételt fejadagonként szabályozták. Pénz nem volt. A kalendárium az év teendőit és ünnepeit gépies szigorúsággal osztotta be. Az öt társadalmi osztályt (inka, administrator, főnök, közönséges szabad ember és fogoly) átléphetetlen fal választotta el egymástól. Az egész országot kitűnő utak hálózták be és ezeken kengyelfutók vittek a négy tartományi központba mindennap hírt. A közmunkák nagysága százszorosán meghaladta az egyptomit: olyan várak, hidak, utak, templomok, csatornák épültek, amilyenek a föld egyetlen pontján sem. A házasság formája a szigorú monogámia volt. A házasságtörő férjet kényszermunkára ítélték. A házasságtörő nőnek fekete borsot kellett ennie, amibe belehalt, vagy örök életére nyomorék lett. Lakóhelyét senki engedély nélkül el nem hagyhatta. A vallásgyalázás büntetése a halál volt. De halállal büntették azt is, aki a törzs jelvényét elcserélte, aki munkáját elhanyagolta, aki mértéktelen volt evésben-ivásban, aki a monopólium jogok ellen vétett, aki bűntény feljelentését elmulasztotta, aki hamisan tanúskodott. Az egyes törzsek munkarendje egészen határozott disciplinára épült: napról-napra kitűzött teendőjét mindenkinek feltétlenül el kellett végeznie. Az állam legfontosabb terménye a kukorica volt. Az ültetésnél minden szem mellé egy halat kellett a földbe dugni. — Így trágyáztak. Aki elmulasztott halat tenni a mag mellé, annak a munkafelügyelő ott azonnal levágta a fülét vagy az orrát. Ha a gondatlanság ismétlődött, az illetőt kivégezték. A hivatalnokok kötelességmulasztásának büntetése éppen olyan szigorú volt, mint a népé. „Az inkák szabadsága sem volt igazi szabadság. A papságnak elképzelhetetlen befolyása volt. Sohasem szabad elfelejteni, hogy olyan államban. — ahol díszes drágakincsekkel megrakott, óriási erőfeszítéssel épített templomok vannak, — ott nincsenek szabad emberek. A nép rabszolgája volt uralkodójának és mindketten rabszolgái a templomban lakó igazi uralkodóknak, a démonoknak.”
„Az állam élete olyan egyszerű, komoly és szigorú volt, az emberek sorsa olyan egyforma, a szabad lehetőségnek annyira nem volt semmi szava, hogy egy emberöltő egy órának látszott.” „Nem volt elég tarkaság, vásár, színház, per és kaland és túl sok volt a törvény, halálos Ítélet, a rend, az egyformaság.”
Sajátságos, helytelen irányban fejlődött ki az inka kultúrában az írás. Nem képírásból kifejlődő jelek, hanem zsinórokra kötött csomók rendszere volt. Ez az eszköz csak kevéssé lehetett alkalmas írott fogalmi tudomány kifejlesztésére. Ennek ellenére a technikai tudományuk magas fokon állhatott, mint ezt asz óriási arányú építkezések, csatornák bizonyítják. Számolni nagyszerűen tudtak. Tudományuk azonban merőben gyakorlati jellegű volt.
A művészet szempontjából e kultúrában természethűségre hajló és stilizálásra hajló korszakokat különböztethetünk meg. Leginkább természethűek az inkauralom előtti ú. n. „középső birodalom” virágzása idején keletkezett művészi alkotások. (Az inkák mint hódító katonai törzs csak 1200 körül hódították meg a birodalmat.) Az inka betörés idején azonban már a művészi formák megmerevedtek, az alkotások mindinkább stilizáltakká váltak. Az inkák uralma alatt rövid ideig tartó felengedés után a művészi formák megdermedése tovább fokozódott egészen a spanyol hódításig.
E kultúra lényegének egyik jellemző vonása nyilvánult meg a Chamayhuarisca ünnep misztériumaiban. „Chamayhuarisca a Peru indián farsangja. Nem hosszú hetekre nyúló időpont. Peru ilyesmit nem ismer. Egy nap. Az egész, esztendőben egyetlen nap, amikor a rend megbomlik. Chamayhuarisca: a fegyház megnyílt! Egy nap amnesztia! Nincs büntetés, nincs fegyelem, nincs munka, nincs felügyelet, nincs kényszer! Bacchans rajok rohannak fel a hegyekre, kiáltozva eszeveszett ugrándozásokkal. Táncoló asszonyokat férfiak serege rohan meg. Ki törődik velük? — mindenütt elváltozott arcok, lángoló szemek, kikelt ábrázatok tüzelnek és harsogó zsivaj, üvöltés, dobszó, ének, ujjongás.”
„A perui farsangnak volt hivatalos szertartása: senki sem mulasztotta el, hogy ott legyen. Az, amit a közönséges ember tehetett, szelíd játék volt ahhoz képest, amit a szertartás elmondott. Félig érett, meztelen gyermekek, kezükben éles késsel harcra keltek: erotikus élet-halálharcra; ölelkezés közben a késeket egymásba szurkálták, — sok gyermek, húsz, harminc, száz, minden fiúra esett egy leány, — a szertartás végén több a halott, mint az élő, felbontott hassal, lógó belekkel, kiszúrt szemmel, megcsonkítva véresen, összehasogatva, közben a zene és a dob szólt, a papok kórusa énekelt s táncolt, a szerelem és halál véres drámája körül, — a nézők önkívületükben megrohanták a még élő gyermekeket, széttépték, a húst bekapták, a vért szürcsölték a még meleg tagokból és felnyalták a kövekről.”
Hasonló beteg jelenségeket találunk a szintén túlságosan megmerevedett mexikói azték kultúránál is. A társadalom ennél is egymástól elvált kasztok rendszere. A királyi család, a nemesek s a különböző foglalkozási ágaknak megfelelő társadalmi rétegek.
Az írásuk képírás. A tudományuk nagyon fejlett, de gyakorlati jellegű volt. Magas fejlettséget ért el az astronomia és a földrajz. Térképeik pontosak. Városaik romjai, a hidak és a csatornák bizonyítják mérnöki tudásukat. Számrendszerük tökéletesebb a rómaiakénál, ismerték a számok helyi értékének a fogalmát. Volt naptáruk. Az évet szabályos részekre osztották. A közép és a magasabb iskolákban írást, olvasást, számolást, földrajzot, csillagászatot, valamint papi teendőket tanultak.
Művészetük a környező népek stilizáló művészetéhez képest is merev, hagyományos, komoly és ünnepélyes.
Életüket szigorú törvények és erős vallási kötöttség szabályozta. Tisztán vallási okokból kifolyólag folyton harcokat kellett vezetniök, hogy áldozatra szánt foglyokra tegyenek szert. Különböző ünnepeken az isteneknek áldozták fel őket. Az áldozó pap felmetszette az áldozat mellkasát és a még eleven embernek dobogó, lüktető szívét kiszakította és a nap felé emelte. Az áldozat holttestét gyakran lenyúzták, a lenyúzott bőrt valaki magára öltötte és előírt tevékenységeket hajtva végre, heteken át hordta. De nemcsak foglyokat, hanem saját hazájukbelit is, még gyermekeket is feláldoztak, sőt egyes részeiket ünnepélyes és bő lakoma keretében meg is ették. Évenként ezreket, tízezreket áldoztak fel. Az áldozatok fejeit halmokba gyűjtik. Ezek közül az egyikben mint H. Kühn említi[4], százharmincötezer koponyát számoltak meg. Az azték kultúrközösség mint egy dühöngő őrült marcangolta a környező népeket és falta fel saját fiait. Pedig az aztékok nem voltak „rossz” emberek. Bűnöket, törvénytelenséget ritkán követtek el. De folytonos gyilkosságra, emberáldozatokra, emberevésre, vérivásra űzte-hajtotta őket szörnyű eszméiknek kérlelhetetlen szuggesztiója.
Az előbbiekben a túlzottan individualisztikus és túlzottan univerzálisztikus állapotú kultúrákat őrült kultúráknak neveztük, ez által szembeállítva őket az egészséges kultúrákkal. Az „őrült” jelző használatára az jogosít fel bennünket, hogy a kultúráknál hasonló értelemben beszélhetünk őrültségről, mint az egyes embereknél. Az emberi lélek két sajátos megbetegedésének, a lelki egység szétesésének és a lélek elgépiesedésének — (mindkétfajta lelki betegség az u. n. „schizofreniás” lelkibetegségek csoportjába tartozik) a kultúrák széteséséhez és elgépiesedéséhez való hasonlatossága nem pusztán véletlenség, hanem e betegségek lényegének hasonlóságán alapul. Az elvtelenség, a szellemi szétesés, — mint erre Pauler rámutatott — az embernél és a kultúránál is analóg betegségi tünetekkel jár együtt[5]. Viszont a szellemi rugalmasság elvesztése, a túl sok elv és elgépiesedés esetében szintén beteg úgy az ember, mint a kultúra. Joggal nevezhetjük tehát az ilyen kultúrákat beteg, vagy éppen őrült kultúráknak.
A beteg és a még egészséges kultúrállapotokat nem választja el éles határvonal egymástól. Ahogy bizonyos szellemi betegségek jellegzetes vonásai az egyes normális embereknél is megtalálhatók enyhébb mértékben, úgy az egészséges kultúrállapotokon is felismerhetők vagy az egyik, vagy a másik fajta kultúrbetegségek jellegzetes vonásai, csak kevésbé hangsúlyozottan. Ezért az egészséges kultúrák szempontjából is megkülönböztethető kétféle jellegzetes kultúrállapot. Az individualisztikus és az univerzálisztikus, amelyeknek egymással ellentétes tulajdonságaik vannak.
A beteg kultúrállapotok esetében felismert jellegzetes vonások alapján fogjuk jellemezni a minden individualisztikus kultúránál és a minden univerzalisztikus kultúrállapotban többé vagy kevésbé jellegzetesen fellépő, egymással ellentétes sajátosságokat. Ezáltal tanulmányozhatók azután a két szélső eset, a túlzottan individualisztikus és a túlzottan univerzalisztikus kultúrák között levő fokozatos átmenetek és a középállapot is.
[1] Alexandriában is hasonlóképpen változott meg a tudomány a görög kultúra alkonyán.
[2] A primitív elnevezés helytelen, mert tudjuk, hogy a
legelső festészeti alkotások az ősember barlangfestményei gyakran
csodálatosan természethűek s a civilizált népek, pl. a busman négerek
is pompás természethű festményeket készítenek.
[3] Hamvas Béla: Inka kövek.
